Írások

Az ősz, a csuka meg a balfácán

Megvallom, nem kenyerem az ősz. A szelesebb nappalok, csípős hajnalok mindinkább csábítanak az otthon melegében maradni, mintsem hogy halakat kergetve lófráljak valahol, távol kényelmes fotelomtól. Ám most mégis célul tűztem ki magam elé, hogy a nyár végezetével csukát fogjak, méghozzá a “rendesebbek” közül. Lehetne ezt a dolgot viszonylag könnyebben is megélni, valamelyik környékbeli tavacskára bökve, befizetni pár ezer forintot, s egy telepített állományból szerencsésen kifogni a szerencsétlent, ki tudja hányadikként, s hányadszor, kézbe venni, majd mint a kegyelmet “élvező” gladiátort, visszaengedni őt az arénába, hogy ott egészen haláláig viaskodhasson, a mi örömünkre. De gondoltam, ha már elhagyom a kényelmet nyújtó fotelt, s így a hidegben, kínok közt meghalni készülök, azt legalább harcban tegyem. Ezzel hát a csukás kockatavak látogatásának ötletétől hamar elálltam. Az alternatíva pedig, mellyel ismét kacérkodtam, az elvadult Sió csatorna volt, amely viszont az adott vízállásnál túlnyomórészt sekélyebb, inkább domolykós revír, mintsem hogy valahol az általam keresett nagyragadozót rejtse. Ám ebben már megfelelő kihívást láttam, s eme feladvány megfejtésének élvezetes pillanataira jóval több kedvem akadt időt “pazarolni”. Az idetévedő viszonylag könnyen rátalálhat a látszólag csukás szakaszokra, ám ezeket az ígéretesnek tűnő, mély és alámosott gödröket ismerik az emberek. A partjukon jól láthatóan kijárták a füvet, s mondhatni napi szinten horgásszák ezeket a vizeket. Nem vitt hát rá a fene, hogy ilyen helyeken próbálkozzak, szerettem volna tőlük távolabb “meditálni”, s figyelmemet, reményekkel tele, most is másfelé fordítottam. Viszont a domolykós helyismeretemből fakadó előnyöm vajmi kevésnek bizonyult, s az egymást követő betlis napok kudarcai után csüggedni kezdtem. Lassan egyre nyilvánvalóbbá vált – hiába is váltottam más üzemmódba – hogy milyen nehéz lesz egyáltalában csukát fognom azokon a vizeken, amelyeken domolykózni szoktam. A töltésen lassan végiggurulva, néhol meg-megállva, vizsgálgatva a medret, kevés kivétellel, de látszólag mindenütt ugyanaz a hosszú hínár “lógott” a folyásirányba. Az őszi Sió kanyarulatai kristálytiszta, már üresen álló akváriumhoz hasonulva vesztek némán a távolba. A kócsagok inkább a töltés ellenkező oldalán ácsorogtak a mezőn, tűrve a változó szelet, s ahogy teltek múltak a napok, egyre hűvösebbre váltott az idő. A hőmérséklet fokozatos csökkenésével párhuzamosan a hínár egy része is feladni kényszerült az őszt (néha úgy éreztem, már velem együtt) s elkezdett kirohadni a vízből. Elsőként a meder közepe tája tisztult így meg, a krokodilok fedezékét gyönge áramlás sodorta el, s így mind több vízfelület nyílt meg előttem. Az egyre rendszeresebbé váló vízi “sétáim” egyikén, gondolataimba mélyedve, alig térdig gázolva a vízben, egy alkalmas gödörnél a part menti megmaradt zöld alól egyszer csak hatalmas burvány kíséretében rohant ki az első kacsacsőrű fatuskó. Ekkorra már csupán két célterületre redukáltam a korábbi sétáimon jegyzett lehetőségeket, melyek közül ez volt az egyik, de mivel a nap már éppen nyugovóra térni készült, a másnapi korai visszatérés elhatározásával léptem ki a vízből. Este még viszonylag sokat kötöttem, de legjobban mégis egy korábban jól bevált streamerem szerepelt.

1k

A nyerő variáns

Kettes horogra, a sekély víz miatt, súlyozás nélkül, és kizárólag szintetikus anyagokból dolgoztam. A steamert teljes egészében fehér színű angel hair-ből kötöttem, a hasi részen, a farok végéig pedig leheletnyi narancsszínűt vittem bele. Ez az anyag viszonylag kevés vizet szív fel, jól dobható, ugyanakkor a belőle készült légy a csali megállításánál, illetve lassú bevontatásánál is jól mozog. Az elkötéshez érve, a csali mindkét felén, az oldalvonal helyének mentén, egy-egy szál fekete-fehér sávozott kakastollat rögzítettem, melyek pár milliméterrel túlnyúltak a streamer teljes hosszán. Ezek kiváló attraktor elemként funkcionálnak. A végén pedig szimpla vízálló pillanatragasztóval felragasztottam a nyolc milliméteres epoxy szemeket. A csukás streamerek kötésénél is szívesebben használok természetes színeket, hiszen a nagy számban előforduló, még mindig aktív domolykók, illetve vörösszárnyúak is előkelő helyen állnak a csukák étlapján. A közismertebb sügér, béka vagy kisemlős variánsok mellett érdemes tehát számolni ezek utánzataival is.

Reggel elég korán ismét a töltésen zötykölődtem, terepjáró híján lassan kerülgetve a meredező fű rejtette veszélyeket. Így jó fél óra múlva értem a célhoz, s rövid átöltözés után nekiláttam a “nyerő” cucc előkészítésének. Nyolcas feszes Pursuit, hozzá orsó egy DT úszó zsinórral. És bármennyire is esküsznek a hardmonora, meg a fluorocarbonra, én most is egy – otthon épp megkerült – méter körüli negyvenes monofilhoz egy forgókapocs közbebeiktatásával cirka negyven centi harmincötös fonottat kötöttem, bár a kevlár szerintem egyel jobb megoldás lett volna. A parton igyekeztem valamiképpen átgondolni az elkövetkező idő hasznosítását. Adott volt tehát egy durván hatvan-hetven méter hosszú, a térdig érőtől derékig érő mélységű szakasz. A mederközépen elhanyagolható mennyiségű korhadó zöldet – szerencsére a bal partot kísérve – néhol még nagyobbacska foltokban is álló gyöszöny és békalencse szegélyezte, az ellenkező oldalon nádassal. További pozitívumként, a medence alig észrevehetően mozgó vizét zavaros szürkészölddé színezte a vízoszlop teljes terjedelmét beborító apró korhadék. Emellett a partról csak vigyázva benyúló, két-három kopaszodó fiatal fűz öle is ígéretes haltartót rejtett. Alulról nézve, a szakasz vége hirtelen szűkült egy sóderos surranóba, alig pár centis vizet tartva, a gödör fenti kezdetén pedig hasonlóan elsekélyedve váltott tovább kavicsosra. Lent, a surranótól kissé távol léptem a vízbe, s folyással felfelé haladtam, közelítve a gödör végéhez. Mögöttem, eközben kisütött a nap, árnyékomat a célzott terület felé vetve, mire én válaszul, lábaimat csak centinként előre tolva, lopakodni kezdtem. Enyhe szellő borzolta a gödör felszínét, de azért igyekeztem a víz felett is a legkevésbé zavaróan mozogni.

2.

Az enyhén szeles napok jó esélyekkel kecsegtetnek

Zsinórt fejtettem le a bal oldalamra, s az egymásra dobált kötelet hamar szép egyenesre húzta mellettem a surranó gyors vize. Az ilyen helyeket más halak is szívesen foglalják el táplálékra várva, ezért kezdetben rövidebb, majd egyre távolabbra érő dobásokkal kezdtem fésülni a belépő területet. Rögtön az elején jött is a puszi, egy alig fél kilós kamasz formájában, mely egy rendes szaltóval adta meg a kezdő hangulatot. Nagy nehezen sikerült csak kézbe vennem, s megszabadítanom a horogtól. Nem kellett sokat várnom, még két hasonszőrű unokatestvére is beköszönt, pedig alig fél órát töltöttem itt, az alaposság jegyében. Örömmel nyugtáztam, hogy tartott csukát a gödör vége, s tovább sompolyogtam előre a derékig érő vízben, a part mellett megszaporodó hínárhoz közel.

3.

Egy fiatalabb vitéz

4.

Lassan sikerült kézbe venni

Változatlanul lassan távolodó dobásokkal kezdtem felfelé, melyek után a meder közepén kezdtem operálni, végül pedig a sekélyebb túlpartról indított csalival végeztem a gödör lassú átfésülését. Néha meg-megálltam, s pár percig pihentettem a dolgot, őrizve a csendet, majd lassan araszolva előre kezdtem újra az egészet.

Ám a balinozáskor használt bevontatási technikám, amit oly sokszor alkalmaztam sikeresen a nyílt vizek fenekeszegei nyomában, most egy hajszál híján nem szült csak hibát. Tükörvizes balatoni naplementében, amikor nincs összeállva az őn, kissé gyanakvóbban bár, de azért eszik még. Ilyenkor folyamodok ahhoz a csalivezetési technikához, hogy a zsinórt előre nyújtott bal kézzel egészen a keverőgyűrű alatt fogom meg, innen indítok egy  fokozatosan gyorsuló elnyújtott húzást, amit még két hasonló követ. Így a gyors menekülésbe kezdő kishal illúziója gondolkodás nélküli, reflexszerű támadást vált ki. Ez olyannyira rögzült már a mozdulataimban, hogy a gyors behúzást kivéve most is ezzel dolgoztam. De mikor ilyenkor elengedem a zsinórt, hogy újabb adagért nyúljak, a közvetlen kontaktus a csalival egy kis időre teljesen megszűnik, mivel jobb kézzel nem tartom a zsinórt. Ha ekkor üt rá a csuka, azt csak később fogom észrevenni, ám lehet, hogy későn.

Jó negyedóra semmi után továbbra is csak vezetgettem a streamert, körülbelül egy méterre a partot szegélyező hínárral egy vonalban. Amikor elengedtem a legyezőzsinórt, majd a kezembe vettem, hogy ismét vontatni kezdjem a csalit, gyanús elakadást éreztem. Egészen finoman, reszketve húztam még pár centit a jobb kontakt miatt, szemeim a csali irányába meredtek, miközben zsinórom zavarosba vesző vége alig észrevehetően, ám a bevontatásra merőlegesen oldalra mozdult. Lesz ami lesz, egy csontot is átütőt rántottam rajta. Válaszul dühös kirohanással tépte fel valami a vízről a mellém fejtett madzagot, melyet füstölő ujjakkal próbáltam fékezni, de halam a vágtát überelvén az orsóról is kért még jó pár métert. Ám szerencsémre a gödör nem volt hosszabb. A hal megállt, irányt váltott, s ugyanolyan konok erővel száguldott folyásnak lefelé, alaposan munkába állítva a nyolcas Redingtont is. Eközben felvetődött bennem, hogy esetleg egy kabátba akasztott amurral, vagy vadponttyal viaskodok, amikor egyszer csak ellenfelem felém fordult, s tőlem karnyújtásnyira húzott el felfelé. A küzdelem hevében felkavart iszapos ködből azonban kirajzolódott egy fenséges csuka sziluettje. Alig tudtam lekövetni feszes zsinórral, öröm volt minden pillanat, és jó tíz perc után előttem pihegett a sekély vízben ez a gyönyörű ragadozó.

5.

Ez már nem a korábbi súlycsoport

A kopoltyúfedőnél megragadva, a partig vittem, s ott óvatosan a fűbe fektettem, pár másodperc alatt összedobtam az apró állványt, kapkodva készítettem pár fotót, majd visszasiettem vele a vízbe.

6.

Igazi kihívás volt

7.

Nem győztem betelni vele

 Bízva benne, hogy nem veszik ott valahol az őszi “szezonban”, elengedtem útjára, s ő eltűnt előttem a zöldben. Aznap nem horgásztam tovább. Bámultam a vizet a parton gubbasztva, el sem hittem, hogy mindez itt történt, ezen a szinte pocsolyányi területen. Felcammogtam a töltésen, úgy ahogy voltam gázlóban beültem az autóba, s elindultam hazafelé.

8.

Falucska látképe a töltésről

A második gödör látogatása nem a tervek szerint alakult. Eltelt jó pár nap, és bár vágytam rá, valahogy csak nem jött ki a lépés, hogy akár egy délelőttöt rá tudjak szánni a dologra. Mikor is, mit ad isten, szervizbe kényszerültem vinni a családi laptopot. A szervizt pedig egy barátomra szoktam bízni, aki bár történetesen nem horgászik, ám nálam közelebb lakik a második gödörhöz. Így hirtelen és akaratlanul támadt egy bő óra üresjárat, amíg a szerviz dolgozott. Gondolatban végigpörgetve az autóban lévő felszerelést hamar nyugtáztam, hogy minden adott egy vízben gázolós csukázáshoz, és már porzott is mögöttem a földes út. Azért ez a bő óra az öltözés, vetkőzés, szerelés idejét is beleszámítva már jelentősen csökkent. Ennek tudatában szapora készülődésem felületesre sikerült. A másodikként megcélzott gödörnél is az elsőnél bevált műveleti sorrenddel szándékoztam indítani. Felfelé, lassan, a baloldalon. Voltak persze eltérések a hely adottságaiból adódóan. Ez a szakasz némileg más mederrel várt. A mindenütt legalább derékig érő víz egy-két helyen majdnem mellig is ért. Szerencsére azonban tovább nem, így ez esetben nem kellett sehol sem kijönnöm a partra. Itt már szinte alig volt élő hínár, folyásnak felfelé a baloldal erősen alámosott partot rejtett, az ellenkező felén azonban egészen sekélyre váltott. A meder fenekén örömmel fogadtam a néhol több, néhol pedig kevesebb, zömében ujjnyi vastag korhadó ágak rengetegét. Az olykor túl mélyen vezetett streamert marasztalni próbáló gallyakon kívül semmi sem mutatott érdeklődést a csalim iránt.  Az első negyedórában nem adott életjelet az árok, pedig jó szakaszt hagytam már magam mögött. A víz kristálytiszta volt, és csöndes, felkészülve a hajnali fagyokra. Ám egyszer a jobb parti sekélyből indított csalit a meder erdeje fölé érve egy szempillantás alatt törölte le a felszínről egy gyönyörű hal. Nem kezdett nagy rohanásba, markánsan, eltökélten harcolt, s valahogy nem akart ugrani. Éreztem, hogy jó csuka lesz, apránként erőltettem közelebb magamhoz, mikor a jobb kezem alól egy öblös csobbanás zavarta meg az idilli pillanatot. Értetlenül pillantottam a hang irányába, s láttam, ahogy az orsóm elsüllyed a lábam előtti vízben. A halat jobbal futószárra fogtam, s bal kézzel a zsinórt fogva, az orsót kezdtem “fárasztani”. Előbb volt kézben, mint a hal, gyorsan a helyére raktam, s rögzítettem. Bármennyire is gyorsan ment, a hal már a lábam előtt járt, az úszó zsinór pedig beborította a környéket. Már csak a felesleg gyors felcsévélése következett volna, hogy aztán folytatni tudjam ahol abbahagytam, ám hiába kerestem, nem éreztem a fogantyút. Ismét értetlenül tekintettem le, s vizslattam a fordítva feltett orsómat. Újabb mesteri mozdulatok követték egymást, majd minden a helyére került. Megvolt még a hal, döbbenten várta a következő produkciómat. Horogszabadítás következett. A fűre fektetve szegény láthatóan moccanni sem mert, talán félve az esetleges komplikációktól.

9.

Ezzel a csukával megszenvedtem

10.

Ő is gyönyörű volt

Ám simán ment minden, s hamar visszacsúsztattam őt a vízbe. Amolyan arcomra fagyott, ám őszinte vigyorral indultam tovább, s akadt is még pár halam felfelé, amikor a gödör végéhez érve az utolsó dobásokba kezdtem. Talán második húzásra jött a jelentkező, aki a gödör bejáratának őre lehetett, de némi fejrázás után megtépett. Villámgyors újra szerelés, és már kezdtem is tovább vallatni a területet, mikor ismét megállították a hallegyet. Az ismerős fejrázásra felfigyelve a hal szájának másik szegletében megpillantottam korábban meglovasított csalimat. Most nem járt túl az eszemen, így visszavettem tőle, amit elvett, majd útjára engedtem.

11.

Mindkét csali nála volt

Hazafelé vettem az irányt, és az előke alternatívák latolgatása mellett ismét elgondolkodtam e különleges víz jövőjéről is. A Sió csatorna fogantatása, s születése már egészen Galérius császár idejében elkezdődött, ezidáig is rengeteg átalakuláson ment át. Mégis félő, hogy a közeljövőben, gyökeresen megváltozik majd mostani, vadregényes arca. Sajnos ezzel az itthoni műlegyezés egyik kitűnő adottságú vize is elvész a történelemben. Ám minden vég valami újnak a kezdete is, így továbbra is bizakodóan tekintek előre, miért is tenném másképp.

12.

Remélem még találkozunk