Írások

Chanel No. 1.

Szeretem az Alföldet. A végtelen búzaföldek, a napsárga repce, a kókadozó gémeskutak az elhagyatott tanyák mellett, és a horizont fölött elterülő habcsókos kék ég monoton kavalkádja oly kedvesek nekem, hogy hosszútávon nehezen tudnám elképzelni az életem nélkülük. Áradozhatnék még az ártéri erdők buja növényzetének romantikájáról, vagy a gátoldalban hallható szüntelen tücsökciripelés szépségéről, azonban az igazi lényeg egy horgász számára mégiscsak a víz! Abból pedig errefelé akad bőven. Folyók, holtágak, bányatavak, és az először jellegtelennek tűnő, ám sokszor nagy meglepetéseket tartogató csatornák.    

Hát igen?

Hát igen!

 Úgy tervezem, hogy egy több írásból álló sorozatot készítek. Na nem (csak) azért, mert így növekszik a google kereséseknél a nevemhez köthető hivatkozások száma (és ez manapság elég menő), vagy mert CselnökúrB kérte, hogy ha tudom szedjem több részre a tervezett és beígért csatornás cikkemet “mert nem gyarapszik úgy a honlap, ahogy kéne”, hanem mert úgy éreztem, hogy a különböző időszakokban horgászható és fogható halak tekintetében összegyűlt annyi kép a telefonomban, és “ihletű” a tollamban, hogy neki merjek vágni. Ezen írásokban elsősorban a Közép-békési csatornákra (Élővíz-csatorna, Gerlai-holtág, Vargahossza-főcsatorna, Dánfokéri-csatorna, Dánfoki-Diófás csatornák; a KHESZ honlapján minden fontos infót meg lehet találni róluk) koncentrálok, hiszen ezeket a vizeket “zaklatom” rendszeresen, igyekezve azért minél kisebb lábnyomot hagyni magam után. Mivel szinte karnyújtásnyira vannak, és viszonylag kevesen horgásszák őket (ami nálam nagy előny, tekintve hogy kissé mizantróp vagyok), nehéz nemet mondani eldugott világuk felfedezésére. Persze nem csak költői túlzás, hanem de facto hazugság lenne részemről azt állítani, hogy úgy ismerem őket, mint a tenyeremet, sőt! Száz meg száz részük van, ahol még csak gondolatban sem jártam, úgyhogy én is folyamatosan tanulok, és ismerkedek a különböző csatornákkal. Ennek a véget nem érő folyamatnak lenne egy kis lábjegyzete ez az első rész, melyben a főszereplők a fenekeszegek lennének.

 Egy díszpéldány

Egy díszpéldány

 Mikor legelőször legyes bottal a kezemben egy ilyen csatornára tévedtem, valamiért a “balinos” részeket próbáltam megkeresni. Rögtön a zsilipek, szivornyák környékét kezdtem erőltetni ahelyett, hogy a domolykósnak tűnő vízen egy polibogárral végigcsapkodjam a szemközti bokorsort. Hamar kiderült azonban, hogy nem is volt akkora marhaság, és persze az is, hogy a domolykózás, jászozás, vörösszárnyúzás is működik, nem is rosszul, de ezek majd másik történetek lesznek.

 Ez a zsilip csak tavasszal jó, nyáron teljesen elhinarasodik

Ez a zsilip csak tavasszal jó, nyáron teljesen elhinarasodik

Finomságosságos

Finomságosságos

Csúnya, de jó, az egyik kedvencem

Csúnya, de jó, az egyik kedvencem

 A csábítóan örvénylő, húzós részek kifejezetten jó haltartók, és mivel viszonylag friss vizüket előszeretettel látogatják a küszök, természetes, hogy a villámkeszegek sem lehetnek messze. Nem is voltak! Első alkalommal annyi rablást láttam az egyik kb. 6-8 méter széles kifolyónál, hogy nem akartam hinni a szememnek! Aztán az idő megmutatta, hogy azért nincs ez mindig így, de azt is, hogy ha valahol, akkor ott van balin.

Ki gondolná ezt?

Ki gondolná ezt?

És ezt???

És ezt???

Kb. két perc alatt fényképeztem a fenti három képet

Kb. két perc alatt fényképeztem a fenti három képet

Érdekes, hogy a paduc, a márna, ugyanúgy megtalálható, mint a domolykó, a vörösszárnyú, vagy a jász. Főleg nyáron, sokszor annyira letisztulnak ezek a vizek, hogy simán lelátni két méterre a fenékre, és hihetetlen, hogy mi minden úszkál bennük. 2-3 kilós márnák, balinok, kilós paducok, jászok, 2 kilós domolykót nem egyet láttam már! Persze megfogni ezeket a böszme jószágokat nagyon nehéz, legalábbis nekem elég ritkán sikerül belenyúlnom egy-két kapitálisabba. Esztétikumukat tekintve van azért némi szépséghibája a jobb szakaszoknak. A mesterséges műtárgyak, a sok beton meg a vas-szerkezet, és hogy gyakran a zsilipek után a part is le van betonozva akár 10-20-30 méteres szakaszon.

A hosszú beton (egyébként ritka, hogy ilyen kopasz a part - általában 2 méteres bokrok vannak mindenhol, meg nyakig érő csalán)

A hosszú beton (egyébként ritka, hogy ilyen kopasz a part – általában 2 méteres bokrok vannak mindenhol, meg nyakig érő csalán)

 Szóval nem túl impozáns, de megvan az előnye is! Úgy lehet a halak orra elé tenni a legyet, hogy nem is veszik észre! Sokszor csinálom, hogy kidobom a betonrézsűre a legyet, és ahogy belecsúszik a vízbe, szinte észrevétlenül, már húzok is bele egyet, aminek ha van ott balin, nehezen tud ellenállni. Az azonban mindig nagyon fontos, hogyha nem is megy ki a szárazra a csali, igyekezni kell minél közelebb dobni a túlparthoz, mert az a tapasztalatom, hogy jobban mozdulnak a halak az így vezetett csalira, mint a középre dobottra. A másik hátrány, hogy mivel eléggé be van nőve a partjuk, nehéz meghorgászni őket, nincs mindenhol hely lengetni, de van, hogy a bokrok is olyan sűrűek, hogy még az orsódobás is csak nagyon nehezen kivitelezhető, és persze hely is elég kevés van, ahol odafér az ember a pályához.

Dzsungelpeca

Dzsungelpeca

Viszont ha már ott van, mivel próbálkozzon? Nekem elsősorban a kisebb streamerek, buktail cuccok, őzszőr fejű legyek, és a 6-os, 8-as nedves legyek váltak be, fehér, fekete, szürke, és natúr színekben, de fogtam már véletlenül polibogárral, és kisebb Elk hair caddis-szel is szép balint!

Váratlan vendég

Váratlan vendég

 

A másfeles leszedte a 10-es caddist

A másfeles leszedte a 10-es caddist

Amíg volt addig a #4-es, mostanában #5-ös bottal dobálok. Bőven elég. Se a csali, se a halak mérete nem indokol erősebb felszerelést. Nem kell nagyokat dobni, viszont annál fontosabb, hogy pontosak legyünk! Érzésem szerint itt kifejezetten számít a finomabb prezentáció, az odavágott légy a néhol sekély és rendszerint tiszta vízben nem a legvonzóbb az őnöknek. Zsinórból bőven elég egy úszó, nem kell túlbonyolítani.

Érdemes mindenfelé dobálni, de ahogy fentebb is írtam, mindig igyekezzünk minél közelebb dobni a part széléhez. Az egyik legtöbb kapást és halat adó technika tapasztalatom szerint az, ha úgy rollozunk folyásnak lefelé a túloldal széléhez, hogy egy “U” alak legyen a legyezőzsinórba. Nem annyira nehéz kivitelezni, mert nem kell nagy távolságra dobni. Azért fontos ez az “U” alak, mert így egy rövid szakaszon hirtelen nagyon be tudjuk gyorsítani a legyet, ami a balinnál meglehetősen fontos. A mellékelt rajzon talán jobban érthető lesz, hogy mire gondolok.

Először mindig így kezdek

Először mindig így kezdek

 Ha lefelé dobunk, és esetleg nem sikerül az “U” alakot beletenni a zsinórba, jó szokott lenni, ha swingeltetjük kicsit a legyünket, sokszor így tudunk kapást kicsikarni. A lényeg, hogy próbálgatni kell, hogy mit preferálnak aznap a halak. Ha felfelé dobunk, akkor nagyon gyorsan kell tépni a csalit visszafelé, mert különben a gyors folyásban (a zsilipek zubogós részénél) csak magától fog sodródni. Gyakran előfordul, hogy a zsilipek olyan mértékben vannak nyitva, hogy az egyik partnál rendesen, a másik parton pedig az ellenkező irányba folyik a víz. Ilyenkor lehet a visszafelé áramlást kihasználni, és ott tartani a zubogónál akár egyhelyben a legyet. Vagy lassan bele-bele rántva vontatni visszafelé közvetlenül a beton mellett, ami azért lehet nagyon jó, mert a kishalak sokszor teljesen a betonhoz simulva úsznak, a balinok meg rendszeresen ostromolják őket. Akik nálam régebb óta horgásznak ezeken a részeken, sokszor mesélték, hogy ha nem volt a beton széle összefröcskölve, meg se álltak horgászni, mert az azt jelentette, hogy “nem megy a hal”.

 Itt például ellenétes irányban folyik a víz

Itt például ellenétes irányban folyik a víz

Az egyik legfontosabb tényező tehát a horgászattal kapcsolatban, hogy mennyire vannak nyitva a zsilipek, milyen mennyiségben, és mekkora sebességgel folyik a víz. Természetesen az a jó, ha nem csak úgy csordogál, hanem folyik rendesen. Elzárni egyébként csak akkor szokták, ha árad a folyó. Sajnos az is előfordul (nem is ritkán), hogy viszi az öntözőcsatornákból beleengedett hínárt, békalencsét, ami eléggé megnehezíti, rosszabb esetben teljesen lehetetlenné is teszi a horgászatot. Mindenesetre amilyen egyszerűnek és változatlannak tűnik egy ilyen helyen a horgászat, annyira furcsa, hogy szinte soha nincs kétszer ugyanolyan körülmény. Tehát szeszélyesek tudnak lenni ezek a kis csatornák, ám ha jó napot fogunk ki, és Ms. Mázli úgy dönt, hogy nem vagyunk teljesen kutyaütők, fogni fogunk, és kész!

Az átlag méret

Az átlag méret

 

Maradjunk inkognitóban! Semmi kedvem autogramot osztogatni az utcán :)

Maradjunk inkognitóban! Semmi kedvem autogramot osztogatni az utcán :)

 Csak félig-meddig volt ez így azon a május eleji reggelen is, mikor tán az egyik legkaotikusabb pecámat sikerült lehozzam a Krisztina-kifolyónak nevezett részen, ami egy rövid csatornaszakasz a gáton belül, ahol az Élővíz-csatorna folyik bele Békés után a Kettős-Körösbe. Korán keltem, mert szeretem a hajnalt a vízparton tölteni. Kinéztem az ablakon, felhő nincs, szél nincs, kocsi a felhajtón, felszerelés a csomagtartóban, mi kéne még egy jó reggeli horgászathoz? Ráadásul az a tuti a hajnali pecában, hogy míg odavagyok, az asszony úgyis alszik, és így délután is ér kimenni! A tudatlanoknak mondom, hogy még csókot se szabad lehelni a homlokára, nehogy felkeljen! Szóval kocsiba be, ablakot le, azaz fel, mert csípős még az idő, biztos csillagos volt az éjszaka… Hamar kint vagyok, csak tízen pár kilométer. Ahogy megérkezem, örömmel konstatálom, hogy üres a pálya, ami már önmagában öröm, mert már említettem, hogy eléggé antiszoc vagyok. Amíg összerakom a cuccot, fürkészem a vizet: rablás egy szál se. Nem túl jó jel, lehet nem a fékre kellett volna lépjek, amikor öt perccel ezelőtt átszaladt előttem egy fekete macska! Mindegy, ha már kint vagyok, megpróbálom, mi baj lehet? Na-na, mikor az ember ilyeneket gondol, akkor szokott megtörténni az, hogy megbotlik a derékig érő bukszusba, beleesik arccal előre a csalánosba, a nem olcsó botját eközben persze ripityára töri, majd büdösbogarakat megszégyenítő kapálózás közepette belegurul a vízbe. Természetesen kocsikulcs a mederbe, a telefonnak annyi, úgyhogy erre a verzióra inkább próbálok nem gondolni…  Arra viszont annál inkább, hogy hogy a fenébe fogok innen bármit is kivarázsolni, merthogy egy árva rablást nem látni. Felszerelés kész, lebaktatok a vízhez. Remek… teljesen elázott a csukám, meg a nadrágom a térdig érő harmatos füvön való átgázolás közben. Az hiányozna, hogy erről a meredélyről a sikamlós, és enyhén sáros cipőmmel belecsússzak a vízbe. Azért elkezdek dobálni. Úgy helyezkedtem el, hogy vallatni tudjam a zsilip előtti zubogó részt, és lefelé a lassabb szakaszt is.

A Krisztinán a csendesebb rész is jó pálya

A Krisztinán a csendesebb rész is jó pálya

Egy nedvessel kezdek. Egészen más szituációban sem rossz választás, de most nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Váltok egy kisebb bucktail cuccosra, hátha! Semmi…Egyik legyet teszem fel a másik után, de egyik sem akar működni. Legalább a típust vagy a színt meg kéne találni, az azért már lendítene valamicskét a dolgon, de nem nagyon sikerül… Ez egyre rosszabb, mert most már az a minimális hitem is kezd elveszni, ami addig a tuti csalikba vetett bizalmam miatt megvolt. Nem értem… Több, mint fél óra eltelt, és eddig betli. Még egy árva utánanyúlásom se volt, pedig látszólag minden okés. Eltelik még egy fél óra esemény nélkül. Eehhh, lassan kezdek hinni a babonában, és egyre inkább úgy érzem, hogy a gázadás lett volna a helyes reakció az ominózus átszaladásnál… Már azon gondolkodom, hogy utánanézek valami rontásleszedésnek a neten, mikor fröcskölős rablást látok úgy húsz méterre tőlem, a betonozott rész alatt. Nocsak, a végén még lesz valami?! Befejezem kicsit a dobálást, és figyelek. Eltelik 5 perc, nulla mozgás… Kezdek megint elkedvetlenedni, mikor újabb rablás! Aztán még egy! Ahogy kezd feljönni a nap, valószínűleg a küszök is kezdik aktivizálni magukat, ami pedig egyet jelent a balinok feléledésével. Legyet cserélek, és kicsit lejjebb megyek, hátha a rablások közelébe dobva ki tudok csikarni némi érdeklődést a villásfarkúakból. Dobok egyet, semmi… Még egyet, megint üresjárat. Úgy látszik tényleg három a magyar igazság, mert a harmadik dobásra 15 centit húztam a csalin, és akkorát vert oda valami, hogy majdnem beleszédültem a kanálisba! Végre már! És a balin nem is bugylibicska méretű! Tudtam én, hogy ez a fekete macska meg a sok hókuszpókusz egy baromság! Lassan rövidebb pórázra fogom halamat, eleget sétált már, nem akarom túlfárasztani, úgyhogy ideje megszabadítanom a horogtól, hogy minél hamarabb visszaadhassam a szabadságát. Egy gyors fotó, és úszhat vissza, hogy újra meg újra ráhozhassa a szívbajt a küszökre.

Az ilyen formákért érdemes korán kelni

Az ilyen formákért érdemes korán kelni

 Izgalomtól remegő lábakkal visszamászok a helyemre, és folytatom a horgászatot. Dobok egyet felfelé, mert azt gondolom, hogy lent eléggé szétcsaptam a pályát. Ahogy vizet ér a légy, és a sodrás segítségével jó nagyot húzok a zsinórba, újabb vehemens kapás! Hihetetlen! Ez is megvan! Hasonló, mint az előző társa, kicsit tán nagyobb. Fárasztás, fotó, mehet vissza.

Ő már inkább kettes, mint másfeles

Ő már inkább kettes, mint másfeles

Kezd tetszeni ez a reggel. Ha még bagóznék, most biztos rágyújtanék egy jóképű cigarettára, de mivel már leszoktam, inkább dobok egy újat. Alig jött a légy fél métert, megint egy rávágás, akasztok, nincs meg. Húzom tovább, megint odaver neki, ez is luft! Pfff… Nem mondom, kezd kicsit valószínűtlenül alakulni a reggel: eddig semmi, most meg szinte minden dobásra van valami. Nem most akarom azonban megfejteni ezt a furcsaságot, úgyhogy adrenalinmámorban gyorsan újradobok, és már szinte kezdek felháborodni magamban, hogy két métert húztam a csalin, és nem volt kapás, mikor újabb burvány a legyem mögött, és már hajlik is a bot! Hát, ezt nem hiszem el! Gondolom lassan már senki, amit nem is nagyon csodálok. Kilós forma, mehet vissza. Fura egy szerzet az ember. Fél órája még egy húsz centis retúrnak is örültem volna, most meg már ott tartok, hogy az ilyen “sneciket” le se fényképezem. Na de hát mit lehet tenni, gyúrunk vazze! Felmászok a part tetejére, hogy kicsit megpihenjek, mert hát mégiscsak sokk, ami sokk. Felmegyek a kocsihoz, iszok egy kis vizet, megszomjaztam ezekben a nagy csatákban. Közben azon tűnődöm, mintha elfelejtettem volna valamit a mai nappal kapcsolatban, de nem tudom, hogy mit. Mindegy… Miután kicsit kifújtam magam, visszaállok a helyemre, teljesen vérszemet kaptam, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Brahiból -mert már megtehetem- felkötök egy nedveset. Dobás, húzok egy fél métert, megint kapás, akasztok, ült! Na jól van már, ez kezd egy kicsit olyan lenni, mint a Truman show… Körbe kéne nézni, hogy hova szerelhették fel a kamerákat?! Ez is a jobbik fajtából van, úgy másfelesre taksálom. Róla se csináltam képet, mert mindenki meggyanúsítana, hogy ugyanazt a halat fényképezem le már ötödjére, úgyhogy ment vissza sebtibe. Azt hiszem, kezd életszerűbbe váltani a reggel, már a tizediket dobom, és nem volt kapásom. Kibukkanva a gyors események folyamából nézelődök kicsit. Itt-ott van rablás, de azért nem viszik túlzásba a fenekeszegek. Hallgatom a madárcsicsergést, fürkészem a vizet, és azon tűnődöm, hogy vajon mekkora lehet a legnagyobb balin egy ilyen csatornában… Mert hát a Körösből bármekkora felúszhat, szent meggyőződésem szerint pedig éjszaka még harcsák is kijönnek vacsorázni, mikor borzasztó mennyiségű rák gyűlik össze a beton szélénél, vagy mikor a tenyeres kárászok bandáznak az örvények közt. Egyszer ki kell nézzek estére, csak úgy hallgatózni. Hátha süllő is rabolászik, vagy netán olyankor lehetne megfogni egy igazán nagy balint… És ahogy ezt végiggondolom, majdnem kitépi valami a kezemből a botot! Azt a jó életbe! Mi a fene ez, valami Loch Ness-i őstulok rokona?! Úgy elindult, hogy majdnem léptem utána a vízbe reflexből. És mekkora burványokat csinál, te jó ég!!! Na, ha ezt megfogom, biztos én leszek a sehol nem jegyzett békési balinrekorderek koronázatlan királya! De szépen hangzik… Azonban kezdek egyre idegesebb lenni. A fő probléma, hogy nem nagyon tudom irányítani. Meg-megáll, de hogy visszafordítsam, az teljesen esélytelen. Próbálok azért kapaszkodni a botba, mást egyelőre nem nagyon tehetek. És itt történt meg az, amit csak nagyon ritkán merek újra felidézni. Maximum mikor annyit ittam, hogy a központi idegrendszerem úgy le van bénítva, hogy érzelemmentesen tudok tovasiklani ezen emlékek felett. Szóval az történt, hogy egy isteni szikra hatására az a roppant okos ötletem támadt, hogy le kéne videózni a fárasztást. Nyilván!!! Melyiket, ha nem ezt!? És persze nem, dehogy lesz elég pár fénykép a végén! Úgyhogy odanyúlok a zsebemhez. Ekkora hibát… Talán még most sem hiszem el, hogy tényleg ezt tettem! Persze Murphy is korán kelt azon a reggelen, úgyhogy ahogy az lenni szokott, az izgalom és a kapkodás katalizátorai lettek a szerencsétlenkedésnek, és addig bénáztam a képernyőzárral, hogy a telefon kicsúszott a kezemből. Nem tudom hogyan, de sikerült úgy belekapjak, hogy ne a víz felé essen, hanem a bukszus irányába. Az akrobatikus mutatványom közben nyilván el is felejtettem pár másodpercre, hogy amúgy én most horgászom, sőt mi több, egy akkora balint fárasztok, amit még életemben nem láttam, úgyhogy mire észbe kapok, érzem, hogy a hal hirtelen elindult visszafelé! Úgy döntök, hagyom a francba a telefont, és most inkább nem kotorászok a csalánosban, mert annyira összemar, hogy a végén a botot is eldobom, úgyhogy elkezdtem olyan magasra emelni a cejgot, és tépni a zsinórt visszafelé amilyen gyorsan csak tudom. Ám amikor sikerült ismét felvenni a kontaktot őkelmével, hirtelen egy erős rántás, és a zsinór belazult… Ezt nem hiszem el!!! Kiakadt a szájából a kisméretű horog… Hát van ilyen, de most komolyan? Tudom “költői kérdés” volt. Atyám, mekkora balek vagyok… Így elcseszni valamit, azért ehhez már tehetség kell, nem is akármekkora! Percekig csak pislogok a parton, mint hal a szatyorban. Erre az érzésre valószínűleg semmilyen nyelven nincsenek szavak. Összeszedem a telefont, amit most kicsit utálok – na nem mintha tehetne az egészről -, és bánatomban felvánszorgok a kocsihoz. Leülök, és kataton állapotban révedek a messzeségbe… Ad hoc jelleggel azért néha dörmögök valami csúnyát az orrom alatt magamról, meg a teremtőről, meg hogy létesítsünk szexuális kapcsolatot nekem kifejezetten előnytelen felállásban, szóval kivagyok… A totális önsajnálatból kedvenc telefonom csörgése zökken ki. Jaj, de jó: az asszony az! Mint mindig, most is a legjobbkor :) Nem tudom felvegyem-e, mert ebben az idegállapotban könnyen úgy alakulhat a beszélgetés, hogy életem hala után életem párját is elveszítem. 10 percen belül azért nem lenne kis teljesítmény… Felveszem. Kérdi, hol vagyok… Mondom a “Három Ó” nevezetű kétes erkölcsű bárban ezer forintos kishelynekent iszok, és enyhén hiányos, ám annál szexibb hacukában fémcsövön vonagló csajokat bámulok, meglehetősen delíriumos tekintettel egy piros műbőr kanapén ülve harmadmagammal! Mondja, hogy aha, jó, persze, az ilyenkor már zárva van, úgyhogy akkor nyilván horgászok, ami azért gáz, mert tegnap megbeszéltük, hogy ma korábban elindulunk a családi kertipartira, hogy időben odaérjünk, mert segítkezni kell a bográcsozásban, és még be kell menni előtte a piacra virágért, meg bla-bla-blaaaa-blaaaa-bla… Szerintem sokkal gázabb lenne, ha tényleg ott lennék, amit mondtam, de nem vitatkozom. Áááááhhhh, igaza van. Tényleg kezd derengeni valami ezzel kapcsolatban, bár szerintem a jövő hétre beszéltük! Viszont akkor mégiscsak jól éreztem, hogy elfelejtettem valamit a mai nappal kapcsolatban. Ettől függetlenül jelen állapotomban komolyan átsuhan az agyamon, hogy csak azért is maradok, méghozzá addig, míg ezt a monstrumot ki nem pecálom ebből a kanálisból! Na jó, nem… Egyébként is mindegy, mert hát kinek lenne még kedve ezek után horgászni? Örülök, ha pszichiáter nélkül megúszom ezt a reggelt. Ambivalens érzések kavarognak bennem. Hogyan kéne elkönyvelni ezt az egészet? Miért alakultak így a dolgok? A telhetetlenségem okozta a vesztemet… Lehet nem is érdemeltem még meg egy ekkora halat… Vagy egyébként is elveszítettem volna áhított zsákmányom… Valószínűleg ezt csak a Jóisten tudná megmondani, de lehet, még Ő se… Akárhogy is van, sosem tudom meg, hogy mi lett volna, ha… És azt se, hogy miért… Mindegy… Végtére is nem panaszkodhatok, szép balinokat fogtam, és hihetetlen volt az a fél órás roham! Viszont ami utána jött, na az is hihetetlen volt… jobb is lenne elfelejteni örökre. De talán ennek így kellett lennie… Szóval nem bánkódom, sőt… Ha jobban belegondolok, sokkal inkább félig tele lett az a bizonyos pohár, ezen a furcsa, érthetetlen, káoszos reggelen.

Miután elindulok hazafelé, visszanézek még utoljára a kocsiból, és kaján vigyorral az arcomon köszönök el a víztől. Ahogy zötykölődöm a gáton, már csak egy dolog nem hagy nyugodni… Hogy nem emlékszem, hogy is szól pontosan a babona ezzel az átmenéssel kapcsolatban… Most akkor balról jobbra, vagy jobbról balra hoz szerencsétlenséget a fekete macska?