Imádok domolykóra és jászra horgászni. Olyan ez nekem, mint a nádi pontyozás a Balatonon. Zsigerekig hatoló horgászélmény. Leírhatatlan érzés, amikor egy „dióhéj” ladikban a poszáták cserregésétől hangos lápszagú nádasban ringatózva, egyszer csak a szeme sarkából észreveszi az ember, ahogy finoman megmozdul a nád, majd feljön pár buborék az etetésen, és pár perccel később apró mozdításokat követően, méltóságteljesen elindul felfelé az antennára súlyozott feltolós úszó. Talán még ennél is erőteljesebben hoz lázba, amikor a tiszta vizű csatorna felszínén lassan sodródó őzszőr legyet szép komótosan leszedi egy komolyabb domi, vagy egy szép öreg jász leköveti a szöcskémet, és olyan finoman tünteti el, hogy szinte észre sem veszem. Valószínűleg azért van ez így, mert sajnos sose horgásztam még igazi pisztrángos vízen, ahol az ilyen élmények nyilván exponenciálisan élhetők át. Na de mit tehet egy magamfajta alföldi legény? A szegény ember pisztrángjára horgászik a szegény emberek patakjain…
Hát nem ínycsiklandó?
Azért ne sajnáltassuk magunkat annyira! A Viharsarok délkeleti szegletén (Békés – Békéscsaba – Gyula szentháromság) található kanálisok lehet, hogy nem hasonlítanak a legszebb szlovén vagy bosnyák csodapatakokra, de fura mód egész jó horgászvizek. Láttam már párszor olyan állapotban egyet-kettőt, hogy egy szépségdíjas új-zélandi folyón nevelkedett gájdnak is megdobbant volna a szíve a kristálytiszta vízben összesereglett márnák, domolykók, jászok, paducok láttán. Ez persze nem általános jelenség, de vitathatatlan, hogy egyes szakaszok kifejezetten halbőnek mondhatóak, és van valami megmagyarázhatatlan varázsa ezeknek a csatornáknak. Legalábbis számomra. A telepítéseknek köszönhetően egyre több horgászt lehet látni a partokon. Ismerőseim termetes compókat, kárászokat, szép csukákat fognak, de hallok beszámolókat öt-hat-nyolc kilós pontyokról, amurokról, amik sokszor a városi szakaszokon is láthatóak a víztetőn sütkérezve, sőt, hallottam már hasonló méretű harcsákról is viszonylag megbízható forrásokból.
Egy közel hármas amur a belvárosban
Engem a horgászatban azonban elsősorban a kevésbé kommersz dolgok izgatnak, úgyhogy miután évekkel ezelőtt elkezdtem a legyezés felé kacsingatni, és ilyen szemmel fürkészni a csatornákat – gondolván, hogy domolykónak is lennie kell valahol -, egyre-másra találtam rá a jobbnál jobb helyekre, amiket az „átlagpecások” ritkán látogatnak. Első fejesemet a környéken az egyik csabai zsilip alatti részen fogtam nedves léggyel, majd mikor már tilalmi időben éppen arra bicikliztem, és az akkor nagyon alacsony és tiszta kb. 10 méter széles vízben ívni láttam egy minimum 2 kilós ikrást a körülötte „keménykedő” 10-15 jóval kisebb tejessel, minden kétségem elszállt afelől, hogy nem csak véletlen volt a pár héttel korábban fogott egy-két fajtársuk.
A kezdeti sikereken felbuzdulva, azóta is kutatom a kevésbé frekventált helyeket abban reménykedve, hogy idilli környezetben óriási domolykókba és jászokba botlok majd. Ez persze sokszor dzsungelpecába hajló cserkeléseket, csalán és szúnyog által agyoncsípett lábakat, bokákat követel, de biztosíthatok mindenkit, hogy megéri a városi placcot felcserélni a vadregényes természetre.
Például erre (Itt folyik bele az Élővíz-csatorna a Kettős-Körösbe)
A kérdés tehát, hogy hol érdemes keresni a csatornákon a domolykókat és a jászokat. Elsősorban ott, ahol horgász szemmel sejtjük őket, illetve ott, ahol egyértelmű jelekkel elárulják jelenlétüket. Az a helyzet, hogy a sok helyen egyöntetűnek látszó meder és part nem egyenletesen tartja a halat. Persze egy-két jobb bokor, ahol szépen alá van mosva a part, esetleg némi hínár és békalencse is ad fedezéket, általában rejt szebb példányokat, ezek mindig megérnek pár dobást. Azt azonban érdekességként jegyzem meg, hogy sok tökéletesnek tűnő tartást láttam már, amik mindig üresek. Arra, hogy miért, nem tudom a választ. Talán harcsafészek lehet a környéken, vagy valami nagyokos rendszeresen eteti gázolajos üvegszilánkkal a helyet (azért remélem nem).
Tuti bokrok, amik környékén szinte sose áll hal
Szóval a lényeg tehát az, hogy érdemes mindenhol nézelődni néhány percet, mert nem tudhatjuk biztosan, hogy hol vannak a halak. Fürkészni kell, hogy hol látunk kisebb https://www.muhosz.hu/muhosz_hu/wp-admin/post.php?post=4189&action=edithullámokat, mozgást, szedést, bármit. A halak egy része általában mozgásban van, és kisebb-nagyobb csoportokba verődve úszkálnak le-föl. Ezért gyakran nem fogok ott, ahol korábban igen, és ez fordítva is igaz. A korábban jellegtelennek tűnő helyekre rápróbálva, meglepetten tereltem már szákba szép jószágokat. Az is megesik, hogy csak 1-2 órára állnak be egy-egy hínár-, vagy békalencsefolt alá, ráadásul olykor pár domesz, máskor pedig egy kisebb csapat jaszkó. Talán ezért is izgalmas és változatos a csatornapeca, mert sokszor máshol, mással, mást fog az ember.
Az ilyen helyeken bárhol belebotolhatunk a „krúzoló” halakba
Viszont az efféle helyek mellett nem szabad elsétálni (főleg, ha 30 centivel magasabb a víz)!
Ez a gyönyörű jász a fentihez hasonló bokorsor előtti békalencsefolt mögött állt negyedmagával
A felszerelésünk ne legyen túl erős. Nem kell kapitális halakra számítani, és nagyokat dobni. Én korábban egy #4-es bottal dobáltam – amíg el nem törtem -, azóta egy feszes #2/3-as pálcával finomkodok. Szerintem ez is elég, sose veszítettem el halat, mert túl gyyenge volt a cájgom, arról nem beszélve, hogy az átlagméretet – amiből a legtöbbet lehet fogni – sokkal élvezetesebb fárasztani a lightosabb pálcával. Ha valakinek az áll jobban a kezére, akár egy puhább #5-össel is simán elboldogul, az sem lesz dióverő. Az ideális talán mégis egy #4-es lehet.
Úszó DT vagy TT zsinór tökéletesen meg fog felelni a célnak, mivel sok helyen csak rollozva lehet horgászni. Az orsónál talán nem nagy baj, ha nem recseg túl hangosan, viszont ami valóban fontos, hogy jól kiegyensúlyozza a botunkat. Más kívánalmunk nem nagyon kell hogy legyen, mert a csilli-villi orsónkkal csajozni biztos nem fogunk a csalánosban.
Merítő viszont mindig legyen nálunk! Egyrészt előírás, másrészt sok helyen vízinövényekkel sűrűn benőtt, vagy magasabb a part, és kézzel szinte lehetetlen az ilyen helyeken kivenni a halat.
Az utóbbi időben minimalizáltam a cumót, amit magammal viszek a partra. Bot a kézben, tíz-tizenöt légy a baseballsapkán, engedély, szuku, tippetek az övtáskába, az övre felteszem a mágneses száktartóval a merítőt, másik oldalra a horogkiszedő csipesz, és kész. Ja, és persze mindig kell némi kápé a zsebbe, ha ne adj Isten szembe jönne velünk egy kricsmi két csatorna között, meg tudjunk inni egy jó hideg sört!
A 25-30-as az átlagméret
Nézzük a csalikat! Én legszívesebben szárazlegyet kötök fel a bevezetőben taglalt okok miatt. Elk Hair Caddis-t, Stimulatort, Goddard Caddist, pár no name saját készítésű őzszőr kreálmányt. Ezek nagyon sokszor működnek, és néha csak ezek. Több változatban fogósak, nekem elsősorban a klasszikus világos „Elk”, a zöld, és a tiszta fekete (ezeknél ne használjunk csillogó drótot, vagy tinselt ribnek, mert a fekete vagy sötét barna a nagyon tiszta víznél jó, viszont a csillogás a légyben riasztóan hat), de többféle kombinációban is próbáltam már őket több-kevesebb sikerrel.
Ha ezekre nincs kapás, akkor semmire
A fekete test – zöld/piros szárny, és ezek reciproka, vagy néha a sárga test – fekete/zöld szárny se rossz, de bármit ki lehet próbálni, a képzeletnek ne szabjunk határt, kérdés, hogy mennyire tetszik majd az uszonyosoknak. Ha a poliszörnyeket nem eszik, vagy már szétcsaptam velük a pályát, és nem reagálnak rájuk a halak, akkor is előszeretettel kötök föl egy EHC-t, szinte mindig van rá érdeklődés, még ha kapásig olykor el se jut az ember.
Az EHC sokszor tényleg verhetetlen csali
A polibogár szintén fogós csali. Ezekkel akkor szoktam kezdeni, ha kicsit fedettebb a víz, és/vagy nem látok a felszín közelében halat. Ilyenkor általában kicsit mélyebben, vízközt vannak, viszont ha vannak, rendszeresen feljönnek, és megnézik, hogy mi toccsant ekkorát a felszínen. Az interneten milliószám találhatunk polibogár recepteket, mindenki előbb-utóbb kitapasztalja ami neki a legjobban bejön. Én 8-10-es méretekben használom legszívesebben, vannak, akik 14-essel is horgásznak. Jászra nagyon szívesen teszek föl polifoamból kötött hangyát, amikor nagyon finnyásan kapnak. Ha viszont a nagyobb, loccsantósan vízre tehető csalikat részesítik előnybe a halak, a darázs-, és szöcskeutánzatok is nagyon fogósak szoktak lenni.
A darázs nem hiányozhat a dobozunkból
A nedves legyek szintén nagy kedvenceim. Nem csak fogós, és elegáns csalik, de annyiféleképpen lehet őket variálni, és olyan sokféle szín- és méretkombinációt lehet kötni, hogy hihetetlen. Ettől függetlenül nekem ténylegesen csak pár féle nedves működik. Elsősorban a natúr színek, tehát sötétbarna, sötét olív, sötétszürke, fekete, de néha sárgás (nedves darázs), vagy pirosas testű legyeket is használhatunk. A rikító hot spotok bekötése főleg a zavarosban, esetleg tavasszal vagy télen, a hidegebb vízben lehet eredményes. Nyilván nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy ha nagyon tiszta a víz, akkor a sötétebb tónusokat erőltessük, minél kevesebb, vagy konkrétan semennyi csillogóval fűszerezve. A klasszikus nedvesek, mint például a March Brown, Red Tag, valamint a nedves darázs, epoxi hangya, a Lee-bogár mind nagyon jók szoktak lenni.
Nedves légy nélkül el se induljunk otthonról!
A Lee-féle bogarat itt is szeretik az ónkeszegek
Jók lehetnek a kisebb streamerek, muddler, spuddler hatos, nyolcas méretben kötve. Mondjuk én egyáltalán nem használok hallegyet se jászra, se domolykóra azzal a felkiáltással, hogy „de hát minek”!?, ez persze nem jelenti azt, hogy bárkit is lebeszélnék használatukról. Lehetséges, hogy az igazán szép példányokat ezekkel a csalikkal lehet megfogni. A sokak szerint jolly joker Woolly Buggert is ki lehet próbálni a csatornákon, én még életemben egy kapást se tudtam vele kicsikarni sehol, de lehet, a hiba az én készülékemben van.
Nos, ő nem Woolly-ra jött
A nimfázással kapcsolatban sajnos semmi épkézláb dolgot nem tudok mondani, tanácsolni, javasolni tekintve, hogy szinte sose használom őket. Valahogy nem vonz a módszer. Ennek a technikának Oszi a nagy szakértője, és ahogy hallom, igen szép halakat fog velük a csatornákon, még a városi részein is.
Ő meg nem nimfára
Egy a lényeg, hogy bármit is teszünk fel, mindig legyünk nagyon csendben, és minden tevékenységet (a légy újrakötésétől kezdve a dobáson át, a fárasztásig) a lehető legkisebb mozgás mellett, és a lehető legcsendesebben végezzük. Valószínűleg sütnivaló bolondnak néznek majd sokan a következő kijelentésem miatt, de szerintem a halak érzékelik, ha trappolva lépdelünk a parton. Persze egy Duna méretű folyó, vagy akár a Körös partjára szerintem is mindegy, hogy mekkora elánnal érkezik meg valaki. Akár Thunderdome-ot vagy Motörheadet is bömböltethet, 10 perc után úgyse számít (jó, igaz… ez költői túlzás volt). De egy pár méter széles, egy-két méter mély, lassan áramló víz esetében számíthat, hogy milyen rezgések jutnak el a közelben lévő halak oldalvonalához.
Ami még fontos, hogy sose kezdek rögtön horgászni, és mindig kész szereléssel lopakodok le a partra. Ha vízközelbe értem, nézelődök kicsit, vizslatom a felszínt, keresem a halat, és várom, hogy megnyugodjon a hely. Várom, hogy az odaérkezésemtől esetlegesen megriadt példányok visszajöjjenek. Pár perc elég. Ha látunk halakat, először természetesen próbáljunk meg rájuk dobni. Nagyon fontos, hogy ne kapkodjunk! Mindig az első néhány dobás, de legfőképp az első dobás a legfontosabb! Szűz terepen – főleg száraz léggyel, látott halas pecánál – abban van a legnagyobb potenciál. A halak még nagy eséllyel nem túl finnyásak, nem látták még a csalinkat, az előkénket, ha óvatosan érkeztünk, nem riadtak meg az idegen mozgástól, hangoktól, látványtól. Az ilyen kis vizeket pár dobással szétcsapja az ember, aztán menni kell tovább, ezért fontos tehát, hogy az a pár dobás az jó helyre és úgy menjen, ahogy és ahova kell. Számtalanszor estem abba a hibába, hogy elkapott a hév a termetes domolykók láttán, majd a nagy kapkodás közepette – mivel szinte mindenhol dzsumbujos a part – mindenhova leakadtam, beakadtam, felakadtam, konkrétan „szétcsápoltam” a helyet, és a halak azonnal el is mentek… vagy ha nem, akkor nem két perc nyugira volt szükségük, hogy újra kapásra lehessen bírni őket. Ezért hangsúlyozom, hogy ha ilyen körülmények közé keveredünk, ne kapkodjunk, inkább lengessünk még egyet (már ahol van hely), legyen megfelelő hosszúságú a dobás, jó a prezentáció, és akkor nagy eséllyel már az első egy-két dobásból megfogható lesz a kiszemelt áldozat, és biztos eredményesebbek leszünk, míg a nagy kókányolás közepette szinte esélyünk se lesz, maximum a csalitost megfogni.
Mondtam, hogy nem könnyű a terep…
…de megéri a szenvedést!
Ha érezhetően finnyásan kapnak, tegyünk fel kisebb csalit, vékonyabb tippetet! Célszerű a zsinórt bekenni vagy süllyesztővel, vagy valami muddal, hogy az előke csillogását elvegyük, főleg napos időben lehet ez fontos. Tapasztalatom szerint a csali vízre érkezését követő pár másodperc az, ami a kapások 90 %-át adja. Fontos, hogy természetesen hagyjuk sodródni legyünket a felszínen. Ritkán a belehúzásra is van kapás, de az úsztatások döntő többségében a dead drift a nyerő. Érdekes, hogy gyakran látok olyat, hogy a húzott légy alatt egészen a partig kijön a hal, de nem mutat semmi érdeklődést. Rá se néz, csak úszik alatta, néha többed magával.
Ha a szárazra (már) nem reagálnak, akkor jöhetnek a nedvesek. A túloldalra próbáljuk meg bepottyantani őket, minél közelebb a bokrokhoz, partszélhez. Sokszor úgy állnak a halak a bokrok alatt, hogy nem is sejtjük, hogy ott vannak. Történt egyszer, hogy óvatosan araszoltam a parton, és azt vettem észre, hogy mintha furcsán mozogna az egyik bedőlt bokor ágai közt rekedt békalencse. Elkezdtem figyelni, mi lehet az. Először azt gondoltam, valami béka, vagy vízi pocok keveri a vizet alulról, majd kiderült, hogy három nagyobb jász próbálta egymást kitúrni a fedezéket nyújtó hely alól. Ha ilyesmi mozgást látunk, mindig érdemes megdobni, hátha sikerül kapást kicsikarni. Mivel a csatornák szinte mindig folynak valamennyire, jó csalivezetési technika lehet a „wet fly swing”, viszont ha nem működik, meg lehet próbálni kisebb-nagyobb rángatásokkal behúzva kívánatosabbá tenni legyünket.
A cincálós technika sokszor bizonyul hatásosnak
Éppen nem rángatni volt kedvem azon a délutánon, amikor nem bírtam tovább az alfelemen maradni, és köszönhetően a félig-meddig rugalmas munkaidőmnek, a törzsidő után már csak hűlt helyemet találták az irodában. A többiek még javában hozták a határozatokat, mikor én már horgász szerkóba öltözve hasítottam kedvenc balinos pályámra. Pálya….hát, egy betonteknő, amin ha szerencsém van, nem ülnek spiccbotos kocapecások, és a kutyáját se fürdeti senki. De éreztem a levegőben a balinszagot, egyszerűen minden körülmény tökéletesnek látszott (az irodából, és a képzeletemben). Annyira meg voltam győződve róla, hogy estére izomláz lesz a kezembe a sok fárasztástól, hogy menet közben az fogalmazódott meg bennem, hogy igazából engem kéne mutogatni nagy totálban a nesönel dzseografikon az érzékszervek kifinomultságával kapcsolatban, nem a cápákat! Hát én a hivatali irodából is kiszimatolom, hogy eszeveszetten rabolnak a balinok 10 kilométerrel arrébb! Kétség nem férhet hozzá, minimum egy Nobel-díjas filmsztár veszett el bennem. Tényleg majdnem lementem az útról, hirtelen annyira megszédültem zsenialitásomtól. Volt aztán kijózanodás, mikor megérkeztem a hőn áhított helyre. A placc ugyan üres, de nulla, azaz nulla rablás.
Fél óra kapás nélküli próbálkozás után már szerényebben vakarásztam a fejemet, majd szélirányba is álltam az új cél felé: irány a duzzasztó. Az előző kiábrándulásnál csak ez a következő volt nagyobb: nincs egy árva szabad hely se. Úgy állnak a horgászok, mint a heringek. Nézem őket kicsit, hogy aprítanak-e valamit, de se rablás, se fogsás. Döglött a víz. Hmmm… jól van, velem nem toltok ki, betámadom a harmadik favoritnak hitt helyet. Mondanom sem kell, zárva a zsilip. Pffff, ez de jó… Nesönel, mi? Meg szaglóérzék?! Meg csillag Beverly Hillsben… Hát igen… így jár az, aki azt hiszi, neki az óceán is csak térdig ér. Most már csak azt kéne kitalálni, hogy merre tovább? Haza csak nem mehetek halszag nélkül, különben még meggyanúsít az asszony, hogy nem is pecázni voltam.
Szentandrás túl messze van, a Sebes még messzebb, úgyhogy viszonylag gyorsan lezongorázom, hogy nincs más választás, nagy fintorogva elindulok vissza Békésre az Élővíz-csatornára, hátha domolykót vagy jászt sikerül fogni valamelyik részen. Mikor megérkezek, örömmel konstatálom, hogy sehol egy horgász, és a víz is egész jól néz ki! Sőt, még egy szép fordulást is látok! Lehet mégis lesz ebből még valami? Ahogy rakom össze a szerelést, érzem, hogy dolgozik az adrenalin, kezdek belelkesülni. Mosolygok is kicsit magamon, mert remeg a kezem. Csak sokadjára találok bele a zsinórral a horog szemébe.
Jól van, kész vagyok. Irány a part! Tényleg szép a víz. Tiszta, se nem gyors, se nem lassú, a magassága is pont jó. Kérdés se férhet hozzá, már csak ránézésre is egyből ide kellett volna jönni. Kezemben a fincsi botommal, elindulok az általában igen jól muzsikáló helyek irányába. Hát, idén még nem voltam, és nem is annyira tuti a helyzet, legalábbis a bokrok valahogy nem úgy állnak, az a jó kis tisztás is eltűnt a két nagy bokor közül (benőtte a dzsindzsa), és az én oldalamon is derékig ér a csalán meg az egyéb bozót. Ahogy azt nézem, hogy egyáltalán honnan lehetne valamennyire meghorgászni a helyet, észreveszek egy csapat domit felfelé úszni a csatorna közepén. Nem nagyok, de legalább többen vannak. Hát így nem is kell jó bokor, ha ezek a víz közepén grasszálnak… gondolom magamba, és közben figyelem mit csinálnak, merre mennek, szedegetnek-e vagy csak oldalognak erre-arra. Miután úgy érzem elég információt gyűjtöttem a bandáról, odalopakodok egy viszonylag csalánmentes területre, ahonnan tán dobni is lehet, és megint várok egy kicsit, Úgy látszik, nem szúrtak ki, úgyhogy egyre nagyobb pulzusszám mellett közéjük reptetek egy 12-es EHC-t. Azaz csak reptetnék, mert legyem a hátam mögötti fán landol, és onnan pislog lefelé. Remek! Persze pont olyan magasan van, hogy akárhogy nyújtózkodom, nem érem el. Muszáj beszakítanom, de hét több is veszett már Békésnél… Mohácsnál meg főleg. Újrapozicionálom magam, de második dobásom se sikerül, mert az meg a nyakig érő csalánba akad el. Mondanom se kell, hogy a harmadik dobás a lábam előtti bozótba gubancolódott zsinór miatt akad el. Mivel balinozni indultam, nem tettem be a dobókosarat, ott ugyanis nem használom, mert a vízbe fejtem a madzagot. Még szerencse, hogy a finom pálcát nem vettem ki pár napja a kocsiból, különben valószínűleg az is otthon maradt volna. Őszintén, kezdek kicsit morcos lenni. A jó hír, hogy az előző domolykókat ugyan már sehol se látom, viszont egy kisebb jász csapat tűnik fel egy tőlem feljebb lévő bokor előtt. A rossz viszont az, hogy nem jönnek lejjebb, és azt a részt sehogy se tudom megdobni, egyszerűen nincs elég helyem.
Ide kell a türelem, és a profizmus… na nekem egyik sincs túl sok
Azt hiszem, ez most egyáltalán nem az a horgászat, amit az orvos az agyonstresszelt szívbetegnek írna fel receptre… A balinozás zátonyra futott, itt meg nem tudok egy épkézlábat dobni, mert égig ér a gaz. Az igazsághoz egyébként hozzátartozik, hogy nem szokott ennyire rossz lenni a helyzet, de most valamiért nem borotváltatták le a közmunkásokkal a csalánt, és tényleg mellig ér a növényzet mindenhol. De nem baj, nem adom fel, ahogy anno a Loksi énekelte, úgyhogy eldöntöm, én innen addig haza nem megyek, amíg nem fogok valamit!!! Miután megnyugodtam kicsit, újra megpróbálkozok egy dobással. Végre vizet ér a csalim, a halak persze oda se bagóznak. Nyilván, fura is lett volna az eddigi vesszőfutás után első dobásra halat fogni. A következő negyed óra eseménytelenül telik. Se kapás, se gubanc, se leakadás, semmi. Mozgást, meg fel-alá úszkáló pikkelyeseket látok itt-ott, de fogni nem tudok. Őszintén megvallva, nem a legkönnyebb most a peca, de akkor sem tudom itt hagyni a helyet, mert a halak azért egész szép számban jelen vannak. Amott is úszik két szép domi! Rájuk próbálok. A légy suhog, csodák csodájára nem akad el, gyönyörűen vízre száll, és… és semmi. Pedig olyan 10 centin belül sikerült tálalnom nekik a tegzesutánzatot. Szerencsére eljutottam odáig, hogy az ilyeneken ma már fel sem húzom magam. Viszont valami nem stimmel. Olyan azért nincs, hogy sokadik dobásra semmi reakció ne legyen a halak részéről. Nem így szokott ez lenni errefelé! Na, majd adok én nektek mindjárt olyan reakciót a 6-os polidarazsammal, hogy öröm lesz nézni, ahogy mindenki fejvesztve menekül a féltéglányi csobbanástól! Na jó, ez lehet, hogy azért kicsit túlzás lenne, úgyhogy inkább egy filigrán, de az apró EHC-nél mégis komolyabb hullámokat keltő polibogár kerül a zsinór végére. Ezt már csak lereagálják. Szóval légycsere, és várok, míg nem látok újabb korzózó halakat. Három-négy perc elteltével feltűnik egy szebb domincselló! Megdobom! A légy jó helyre megy, észreveszi, aláfordul, lekíséri, és semmi. Ezt még megismételjük vagy háromszor, de kapásig nem sikerül eljutni. Úgy látszik a polibogár se tetszik nekik. Megint legyet kéne cserélni. De mit tegyek fel? Túl tiszta a víz? Vagy az előkét szúrják ki? Lehet. Lecserélem 0.14-esre a tippetet, és felteszek egy fekete horogra kötött, polihangyát. Így működik ez. Addig kell próbálkozni, amíg rá nem találunk, hogy aznap mire éhesek a domik. Vagy inkább a jászok??? Ugyanis az egyik lentebbi bokor alól – amit még nem próbáltam – egy igen szép jaszi jött elő, és a felszínről leszedett valamit. Azt, hogy mit, nem láttam, de mindegy is, olyanom biztos nincs a dobozomban. Várok, hátha előjön megint, de nem, úgyhogy megpróbálok úgy dobni, hogy végig ott ússzon el a hangya közvetlenül a bokor előtt. Szerencsére itt még kicsit több hely is van lengetni hátrafelé, ezért igyekszem nem elkapkodni a dobást, és jól célozni. Magam is meglepődök, mert sikerült. Körülbelül harminc centi sodródás után megjelenik a jász, és alááll a légynek. Egy kicsit nézi, majd akkorát hörpint, mint egy sörivó világbajnok, és már fordulna is vissza a bokor alá. Mielőtt ezt megtenné, próbálok óvatosan akasztani, nehogy a vékony előke elszakadjon. Hihetetlen, de megvan! És nem is szakadtam bele! Attól nem félek, hogy akadóba megy, mert a jász sose húz úgy, mint egy domolykó, vagy balin. Valamiért mindig csak egy helyben forgolódik, legyen akár húsz dekás, akár egy kiló. Megpróbálom csendesen fárasztani, hogy minél kevesebbet csapkodjon a felszínen, és ne nagyon riassza el a többi halat. Viszonylag hamar meg is tudom szákolni, ami nem túl könnyű, mert itt elég meredek a part, és tiszta csalán minden, de valahogy csak sikerül. Gyönyörű hal! Ilyenkor feledésbe merül minden eddigi gyötrelem, pech és viszontagság. Büszkén tartom magam elé, hogy lefényképezhessem.
A szemközti bokor alatt hűsölt
Óvatosan engedem vissza, nem akarok még több csobogást, így is pihentetni kell egy kicsit, mire megint horgászható lesz a hely. Addig lejjebb megyek, hátha ott is látok egy-két újabb versenyzőt. Egész jó a terep, és le is van nyírva a gaz. Halakat viszont nem látok. Úgy vagyok vele, hogy megpróbálok még egy-két dobást, aztán ha semmi, akkor átmegyek a gát túloldalára a két zsilip közti részre, ott is mindig szokott kószálni pár jó domolykó. Megnézem, nem sérült-e a vékony tippet, csomó rendben van-e, de úgy tűnik minden oké. Várok egy kicsit, de mivel semmi mozgást nem látok, minden mindegy alapon megpróbálok minél közelebb dobni a szembe oldali szimpatikus bokrokhoz, hátha áll valami éhes jószág a belógó ágak alatt. Valamilyen hihetetlen oknál fogva elsőre sikerül 10 centire odatenni a csalit. És valami hihetetlen oknál fogva az előzőnél is szebb jász jön föl a beesőre. De nem a bokor alól, hanem a meder felől, egész mélyről emelkedett fel a hangyáért. És ami ennél is hihetetlenebb, hogy az akasztás úgy ült, hogy nem szakadt el a zsinórom, pedig nagy meglepődöttségemben nem figyeltem, hogy mekkorát akasztok, és szerintem erősebben vágtam be, mint kellett volna. Szokásos forgolódás, ficánkolás, de hamar partra terelem a nap halát. Istenem, de szép! Kibüszkülve nézem, ahogy lassan elúszik. Imádom ezt a látványt.
Legszebb jászom ever
Nem mondom, ez eddig ebben a formában rendben is volt, na de mi legyen most? Menjek vagy maradjak? – ötlik fel bennem a kérdés. Nehezen teszi le olyankor az ember a botot, ha egy üzlet végre beindul. Nekem se nagyon akaródzik, mert hát a domolykó még hiányzik a mai repertoárból. Mivel vélhetően kimaxoltam ezt a szakaszt, úgy döntök, hogy átmegyek egy másik részre, és megpróbálok megcsípni egy-két szép domeszt. Átkaptatok a gáton, és megnézem a két zsilip közti helyet, de nem látok nagy mozgást, pedig itt is biztatónak tűnik a víz. Tíz perc alatt összesen három-négy kis domolykót meg vörösszárnyút láttam. Ez az a méret, amire az ember nem horgászik – hadd nőjenek még -, úgyhogy továbbállok, és a következő műtárgy felé veszem az irányt. Itt szokták a direkt erre a célra létesített felfogó rácsra felakadt vízen úszó fákat, nádat, hínárt, békalencsét, és egyéb szemetet egy emelőszerkezettel kiszedni. Nem hangzik túl jól, azonban ritkán használják, és amikor nem üzemel, akkor a beton árnyékába szép halak szoktak hűsölni. Gyaloglás közben eszembe jut, hogy van egy kis beugró rész az erdőben, ami egy olyan helyhez vezet, ahol nagy fák dőlnek a víz fölé. Nem is lehet máshogy, csak roll casttal dobni (úgy is nehezen) viszont délutánra már szinte az egész árnyékban van. Bevetődök hát, kíváncsi vagyok. Te jó ég, mennyi szúnyog! És a part még benőttebb, mint anno volt, mikor legutoljára erre jártam. Mindegy, ha már itt vagyok, megeresztek egy két dobást.
Itt nekem csak részben volt jó
Na, ez az a hely, ami felülírja azt, amit fentebb írtam arról, hogy nézelődjünk kicsit, mielőtt elkezdünk horgászni. Annyi a szúnyog, hogy nem hogy nem nézelődök, a zsinórt is alig bírom lefejteni az orsóról. Ennek fele se tréfa, megint be kell fújjam magam, mert ezek az istentelen jószágok ellehetetlenítik még a létezést is ezen a helyen. Nem vagyok híve az efféle környezetszennyező kemikáliáknak, de most nem lehetett mit tenni, dupla réteget kellett magamra és a ruhámra fújni. Nagy nehezen összeszedem magam, hogy végre dobhassak egyet. Ahogy említettem, csak a roll cast játszik, és vaktában dobok, mert olyanok a fényviszonyok, hogy egyáltalán nem látni a víz alá, hogy van-e ott valami. Az első gördített dobás nem ment a legmesszebbre, de legalább nem akadtam fel sehova. Ahogy betoccsant a darázs – mivel lecseréltem a hangyát -, szinte rablásszerű vehemenciával veti rá magát valami. Akasztok, luft, a cuccom pedig a mögöttem lévő fán. Ó hogy az a…!!! Ezt se bírom leszedni, olyan magasan van. Ráadásul a szúnyogok a nyújtózkodástól felcsúszott pólóm alatti fedetlen, szukumentes részt ostromolják, úgyhogy nincs kecmec, szakítás. Huszonkettes csapdája: szinte meghorgászhatatlan a hely, istentelenül marnak a rovarok, de ilyen kapás után milyen pecás az, aki kimenekülne ebből a helyzetből? Én sem teszem, inkább felteszek egy másik darazsat. Miközben próbálok egy átkozott Uni csomót megkötni egy fizikai felfedezést is teszek, mégpedig azt, hogy nem csak a fénysebesség közelében, illetve nagyon erős gravitációs térben lassul le az idő, hanem akkor is, amikor az ember feje körül kétszázezer szúnyog duruzsol, és mindeközben próbál valami nagyon aprólékos dolgot minél gyorsabban megcsinálni. Jól van, nagy nehezen sikerült. Komolyan mondom, hogy ide még egy orosz vegyvédelmi hacuka is kevés lenne! Csak bízni tudok abban, hogy nem volt hiábavaló az előző tíz perc perc, mert ha igen, „fel fogok jelenteni mindenkit”! Szóval újradobok. Légy beesik, de semmi. Újradobok, megint semmi. Nem hiszem el, hogy elmentek. Azért a többes szám, mert szerintem többen lehettek a környéken az árnyékosban, és a táplálékirigység miatt vetik magukat ilyenkor ennyire hevesen a csalira, úgyhogy adok még egy esélyt nekik a bizonyításra. Miután darázs elvtárs a vízre pottyan, körülbelül három másodperc múlva csak annyit látok a rossz fényviszonyok miatt, hogy egy szájjal rendelkező tolóhullám bekebelezi a csalimat. Bevágok, megvan! Végre! Nem is rossz! Ez viszont nem jász lesz az biztos, mert úgy húz, hogy adagolnom kell neki a zsinórt, különben elszakítaná a 0.14-es előkét. Itt szerencsére nincs akadó, a mederben viszont elég sok a vízinövény. Nem kéne hagyjam, hogy belemenjen, vékony az a tippet. Sikerül visszanavigáljam vízközé, most már nem kell attól tartsak, hogy elveszítem. Boldogan szákolom meg a szúnyogok változatlan rohama közepette.
Nem rekorder, de záróakkordnak tökéletes volt
Gyors fénykép, és mehet vissza, nincs most idő a szentimentális gondolatokra. Amilyen gyorsan illan el halam a mélybe, olyan iramban sorjázok ki én is ebből a kínveremből a földútra. Ott süt a nap, és nincsen szúnyog. De jó!
Igazából mindent összevetve, ez a kis intermezzo itt az ősbukszusban nem volt teljesen épelméjű projekt a részemről, de azért egész jól abszolváltam. A domolykófogás kipipálva – még ha nem is egy rekorder -, vérem is maradt annyi, hogy csak hazaevickélek valahogy, és összesen egy darazsat veszítettem. Belefér…
Egyrészt megéheztem, másrészt kicsit el is fáradtam ebben a nagy dzsungelharcban, úgyhogy befejezem mára a horgászatot. Visszabandukolok a kocsihoz. Miközben szedem szét a szerkómat, azon tűnődöm, hogy mennyivel jobbak és értékesebbek azok a dolgok, élmények, amik nem csak úgy az ember ölébe pottyannak, hanem rendesen megküzd értük. És itt nem feltétlenül csak arra gondolok, hogy nehéz körülmények közt horgásztam, hanem hogy mennyi minden kellett ahhoz, hogy ezt a három szép halat meg tudjam fogni itt és most. Végre a több év kitartó lelkesedése elkezdett beérni. A sok szerencsétlenkedés, a betlik, a sok megfogott és még több elveszített hal, a sok olvasás, légykötés, a sok száz megtett kilométer, és persze az a közel huszonöt évnyi egyéb horgásztapasztalat, amit könyvből sose lehet megtanulni, mind-mind egy ilyen horgászat alkalmával nyernek értelmet, és általuk válnak még mélyrehatóbb élménnyé. Kamaszkoromban valahogy sose tudtam ezt elképzelni, elhinni az ősöknek, de igazuk volt. És milyen furcsa az élet… 15 év, és két jászkeszeg meg egy domolykó kellett ahhoz, hogy megértsek egy ilyen alapigazságot.
Köszönöm Nektek halak, köszönöm Nektek csatornák!