Tavasszal van két hét a naptárban, amikor mindenre tilos horgászni, amire szeretek. Azaz majdnem mindenre. Szerencsére azért akad egy hal, ami szép is, kellően óvatos is, horgászata pedig kifejezetten látványos és szórakoztató. Manapság már rendszeresen megesik velem, hogy balinozás, domolykózás helyett célzottan őrá indulok pecázni. Szerencsémre a környékbeli csatornákban szép számmal terem, és a kifejezetten méretes darabok is viszonylag sűrűn akadnak horogra. Nyilván mindenki kitalálta már, hogy melyik ez az általam oly nagy becsben tartott pikkelyes. Igen, természetesen a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus, Linnaeus, 1758).

 

Nem hiába kapta a nevét

Cikkünk főszereplője az interneten fellelhető információk, és közepesen elhalványult halbiológiai emlékeim szerint is hazánk egyik legelterjedtebb őshonos halfaja. Teste közepesen magas, oldalról lapított. Szemgyűrűje sárgásfehér, vagy narancsos. Szája kicsi, fölső állású, ami egyértelműen utal életmódjára, mely szerint elsősorban a vízoszlop felső rétegében tartózkodik, sokszor egészen közel a felszínhez. A nőstények háromnyaras korukra, a hímek egy évvel korábban érik el az ivarérettséget. Áprilistól júniusig ívik, amikor a víz hőmérséklete eléri a 15-18 °C fokot. Ikráit a felszín közelében lévő növényi hajtásokra rakja. Megjelenésében nagyon hasonlít a bodorkára, valamint a jászkeszegre, gyakorlatlan horgászok esetleg a leánykoncérral is összetéveszthetik. Táplálékban gazdag környezetben a jól fejlett egyedek 20-25, kivételesen 30 centiméteresre is megnőhetnek. Nagyobb példányai gyakran sötétebb, bronzos színezetűek, úszóik kifejezetten élénkpirosak.

 

Egy díszpéldány

 Táplálékát elsősorban planktonszervezetek, és egyéb vízi gerinctelenek mellett fonalas algák, és különböző növényi hajtások, rügyek alkotják, olykor apró rovarokat fogyaszt. Mivel szereti az álló, és lassan áramló, hínárral és egyéb növényzettel sűrűn benőtt vizeket, elsősorban az ilyen helyeken érdemes keresni. Szerencsémre a környéken lévő csatornák pont ilyenek.

 

Kánaán

 A vízre lógó ágak alól gyakran termetes példányok jönnek elő a bepottyanó csalira

 

 Sok a nehezen meghorgászható szakasz

 Ha megtaláltuk a fentiekhez hasonló ideális vizet, az már mindenképpen félsiker, de ne bízzuk el magunkat! Szeretnék ugyanis rögtön eloszlatni egy esetleges tévhitet azok körében, akik még nem horgásztak kifejezetten vörösszárnyúra. Bármennyire hihetetlen, nem könnyű megfogni. Persze nem az 5-8 centis példányokra gondolok, amiket csalihalnak fog az ember spiccbottal, apró horoggal, egy szem csontival a hínár- vagy nádszélben, hanem a 20-30+-os, csukatámadást, kishalazó hálót, zsebpecát megúszott, sok viszontagságot megélt, öreg, fifikás, és nagyon óvatos vörkékre. Sokszor megfigyeltem a csatornák partján, vagy a hidakról – mikor tiszta a víz -, hogy hogyan viselkednek. A nagyobb példányok szinte mindig mélyebben tartózkodnak a többieknél, szinte soha sincsenek a csapat perifériáján, és a legapróbb gyanús jelre, mozgásra rögtön meneküléssel reagálnak. A darabosabb halak megfogásához olykor tényleg osonni kell a parton, kúszni-mászni a csalánosban, szó szerint be kell cserkelni a prédát.  Szóval a szebb példányokat tényleg kihívás horogra csalni.

De legyes felszereléssel…

… sem lehetetlen.

Azon felül, hogy nem a legkönnyebb műfaj, attól is élvezetes a vörösszárnyúzás, hogy többnyire látott halas pecáról van szó. A csatornák tiszta, olykor szinte kristálytiszta vizében felemelő látvány, ahogy kisebb-nagyobb bandákba verődve úszkálnak a hínár között, vagy állnak és napoznak egy nagyobb hínárfolt mellett. Sokszor láttatja is magát, főleg, amikor (ahogy helyi horgászok mondják) „gyün” a békalencse a víz tetején. Ilyenkor ők is előszeretettel eszik belőle – akárcsak a jászok – az ilyen-olyan táplálékot. A gyakorlott horgászszem már messziről észreveszi, hogy nem küszök csemegéznek a felszínen apró hullámokat keltve az arra úszó zöldségből. Én rendszerint ezeket a jellegzetes gyűrűzéseket fürkészem, és ha rátalálok, nagyon óvatosan próbálok közelíteni, mert hihetetlenül érzékenyek a mozgásra, csörtetésre.

 

Terített asztal

Tehát amikor szedegetnek, vagy közel tartózkodnak a felszínhez (általában a napsütéses időszakokban), előszeretettel teszek fel száraz legyet. Amíg van jelentkező a felszíni csalikra, nem is váltok másra. A Klinkhammerek (és egyéb parachute legyek) 12-16-os méretig, Elk Hair Caddis 10-16-ig (esetleg némi zsírzó tollal spékelve), de a tiszta CDC-s dolgok is jól működnek közepes (12-14) méretben. Gyakran próbálkozok apró polihangyával, azt is szeretni szokták, főleg a darabosabbja.

 

 Nagy része sose ússza meg szárazon

 

 A parachute szinte mindig tuti

 

De az örök klasszikus EHC se rossz

 Ha nem túl aktívak a felszínen a halak, vagy nem is nagyon látom őket – gyakran a vízinövények közt bújnak meg vízközt -, akkor jöhetnek a nedves legyek. Tiszta víznél inkább a fekete, sötétbarna változatok váltak be 8-14-es méretekben. Azt vettem észre, hogy nedvesnél a nagyobb légy tán fogósabb, míg a száraznál inkább az apróbb dolgokat preferálják a halak. Gyakran készítek nem „hivatalos recept” alapján egyszerű legyeket. Semmi extra, de a lényeg, hogy valami kis piros, vagy aranyfácán farok, egy kis sötét bronzos rib, vagy minimál sárga/narancs szakáll legyen bekötve. Nem kell túlzásba esni, csak úgy mutatóba. Iszonyat jól működik még az epoxi hangya, és nagyon fogósak a különböző spiderek, elsősorban sötétebb színekben. Persze ha zavarosabbak a csatornák, ami azért elő szokott fordulni, lehet kicsit bátrabban nyúlni a feltűnőbb, csillogósabb legyekért.

 

Nekem az ilyesmik váltak be

 

A fekete nedves általában fog

 

És az epoxi hangya is

 És elérkeztünk az egyetlen alkalomhoz, amikor azt írom, hogy szoktam nimfázni. Nem is annyira nimfázni, inkább súlyozott nimfákkal úgy horgászni, mintha nedves legyeznék. Akkor jók, amikor az ugráltatott, le-föl bukdácsoló csalivezetésre reagálnak a halak. Ha tiszta a víz, fekete fejjel kötött, vagy filccel befestett fejű, kakasgallérral „tuningolt” 10-14-es nimfák a jók, zavarosban feltűnőbb, aranyfejű, hot-spotos dolgokkal érdemes kísérletezni.

 

Nimfas corporation

 

Ez a szebb példány cincált nimfára jött

Ő pedig vertikálra – csak vicceltem

 Az ideális felszerelés szerintem egy közepes akciójú #3-as bot lehet, maximum #4-es, hozzá illő orsóval, és úszó zsinórral. Tippetnek 0.14-0.16-ost tegyünk fel. Ha nagyon muszáj és nem akadós a terep, lemehetünk 0.12-ig is, bár én a túl vékony dolgokat nem szívesen használom. A gyenge előke elszakadhat egy jobb vörke alatt, mert néha csak úgy tudjuk nem elveszíteni a halat, ha az akasztás utáni másodpercekben szinte „kitépjük” őket a „veszélyzónát” jelentő vízinövénycsíkok közül. Ez persze nem mindig sikerül. Sok szép halam ment el úgy, hogy bármennyire ügyeskedtem, rögtön beleúsztak a sűrű susnyásba, és leverték magukat a horogról. Viszont a leakadás még mindig jobb, mint ha az első másodpercben beleszakítanánk a halba a horgot.

 

 Az ilyen összefüggő dzsungeleket kell megpróbálni elkerülni fárasztáskor

Érdekes módon a városi szakaszon is meglehetősen sok a vörösszárnyú, pedig ott a legtöbb helyen csak a part szélén van némi hínár. És ami igazán meglepő, hogy hatalmas jószágok is vannak, ráadásul nem egy olyan 15-20 egyedből álló bandát láttam már, ahol húsz centi alatt egy se volt!

 

Például itt egy

 

Urban fly fishing (balra fent háttérben a Munkácsy Mihály Múzeum)

Az igazi horgászélményt viszont a településektől távoli, vadregényesebb, kevésbé szennyezett, letisztult, és növényzettel szépen benőtt csatornaszakaszok jelentik, ahol remélhetőleg nem találkozunk emberekkel, főleg nem olyanokkal, akik azt kérdezik mögötted kuncogva a haverjuktól, hogy „te láttál már valakit ostorral halat fogni?!”. Na de a lakott területeken kívül sem mindig minden olyan idilli, mint a fenti képeken, ugyanis árvíz idején elzárják a zsilipeket, és ha sokáig úgy is maradnak, a kanálisok kvázi horgászhatatlanná válnak az öntöző- és öblítőcsatornákból befolyó nagy mennyiségű zöldségtől, amit nem tudnak levezetni. Az igazság egyébként az (ami valószínűleg minden folyóvízre érvényes), hogy ha nincs áramlás, egyébként is felesleges a part közelébe menni.

Nem túl bizalomgerjesztő látvány a végeláthatatlan „froglens”

Az egyik szeptemberi eleji hétvégén szerencsére nem fogadhatott ilyen látvány, hiszen a nyár vége kifejezetten aszályosra sikerült. A folyók a szokásos alacsony vízállást mutatták, a csatornák folytak, és szépen le is tisztultak, úgyhogy semmi sem indokolta, hogy ne horgászással töltsem a szombat délelőttöt. Azok a fáradt fények, ahogy a Nap már alacsonyabban kerüli a horizontot, picit okkeresebbre, mélysárgásabbra festik az egyébként is színesedő faleveleket, a víztükröt, és a felhőket. Érdekes disszonancia, hiszen a színek melegednek, miközben a levegő hőmérséklete hűl. Szóval szívet melengető ilyenkor a táj. Néha csak leülök a partra, vagy felmegyek az egyik hídra, és onnan nézem a vizet. Mintha egy óriási akváriumot bámulnék. Szép balinok, kisebb domolykók, jászok kóringyálnak le-föl. Na és persze a vörkék. Azok a gyönyörű piros úszójú, olajzöld hátú halaim. Olyan békésen úszkálnak a hosszú, ide-oda lengedező, világoszöld vízinövények közt, hogy sokszor úgy érzem, bárcsak én is egy lehetnék közülük. Nekem persze meglenne az az előnyöm, hogy nem tudnának átverni holmi műlegyekkel, meg csontkukacokkal. Mondjuk a csukák ellen nem tudom mit tudnék beújítani, de hát mindegy is… az a hajó, hogy vörösszárnyú keszeg legyek, elúszott. Talán majd a következő életemben, ha elég sokat fogok belőlük, és ezzel „büntet” majd a Jóisten.

Miután kifilozofáltam magam, visszamegyek a hídról a kocsihoz, és összeteszem a felszerelést. Egy finom #2/3-as pálca, orsó, rajta 3-as DT madzag, gyári húzott előke, 0.16-os tippet, amire egy „noname” nedves legyet kötök föl. Oldaltáska felcsatolva, legyes doboz, engedély benne, horogkiszedő, merettyű, azaz minden a helyén, úgyhogy irány a kocsma! Na jó, mégsem…

Óvatosan rámerészkedek egy kis vashídra. Jól lehet róla dobni, de hátránya, hogy túl feltűnő vagyok a víz közepe fölött egy méterrel, ráadásul egy, maximum két hal, és nincs tovább, lehet menni a következő helyre.

A kis híd alatt szép halak teremnek

Ahogy rálépek a hídra, el is rebbennek a közelben lévő keszegek. Most viszont úgy vagyok vele, hogy nem izgat, mivel egy kicsit messzebb szeretném átfésülni egy nedvessel a vízinövények közti részeket. Azért várok pár percet, hátha látok valami érdekeset. És igen! Először figyelhettem meg pár méterről, ahogy egy jó negyvenes balin sávos szitakötőre vadászik, aminek olyan nagyon sötét foltjai vannak a szárnyán. De rendesen delfinezve próbálta elkapni őket, ahogy a víz tetején fekvő növényzetre próbáltak leszállni. Eddig is sejtettem, hogy ők csinálják a hínárfoltok mellett azokat a rablásokat a Sebes-Körösön – és nem a domolykók -, de most a saját két szememmel is láthattam. Ráadásul nem is egyszer ment rájuk, hanem vagy 3-4 alkalommal is odadurrantott pár perc alatt. Lehet – mivel nem láttam egy darab kishalat se -, hogy ínségesebb időben az ilyesmi rovarokra vetemednek. Nekem most igazából mindegy is, hogy mit csinálnak, nem balinozni jöttem, ráadásul itt egy akkora halat ki se tudnék venni, mert a hídról nem érek le a vízig a szákkal. Ennek fényében – vörösökben reménykedve – a másik irányba fordulok, és megvallatom folyásnak lefelé a pályát. Az első dobások utáni pillanatokat mindig nagy izgalommal várom. Az ilyen kis vizeken hamar kiderül, hogy lődörög-e valami a környéken. A beeső legyet nem húzom egyből, hagyom, hadd sodródjon még messzebb tőlem. Ezt ismételgetem, de semmi. Legyet is cserélek, de nincs jelentkező. Kicsit furcsállom is, mert jól néz ki a víz, szinte halszaga van. Ráadásul a másik hídról is láttam ezt-azt, itt is volt pár jószág mielőtt bejöttem, szóval fura ez a kapástalanság. Lehet ennyire elmenekültek volna, mikor feljöttem a hídra? Hm… Pedig valahol itt kell lenniük a közelben, a növényzet között. Mindegy, úgy vagyok vele, dobok még egy utolsót, aztán továbbmegyek. Az utolsó dobásból természetesen öt lesz. Na és a hatodikra…Felpúposodik a legyem mögött a víz, és „pákk”!!! Majdnem kiveszi a kezemből a botot valami. Persze nem a világrekord vörösszárnyút akasztottam meg, bár az ilyen pilincka boton minden annak tűnik, ami nagyobb 15 centinél. Viszont meglepő módon, egy balin csípte el a vörösöknek felkínált 10-es horogra kötött nedves legyet!

 

A meglepetés vendég

Nagyon jó feelingje van a fárasztásnak az ilyen szép tiszta vízben. Kicsit aggódom is, nehogy elszakítsa az előkét. Érdekes, hogy a balinok szinte sose akarnak akadóba menni. Se fába, se hínárba. Mondjuk, itt csak utóbbi van, de abból nagyon sok. Lövök pár képet a fárasztásról, miközben azon filózok, hogy hogyan fogom itt kivenni a halat? Nagy nehezen a híd mellett a csalánokkal tűzdelt nagyon meredek parton leszerencsétlenkedem magam, hogy valahogy meríteni tudjak. Annyira kellett nyújtózkodnom a hálóval, hogy elérjem a halat, hogy egyik lábbal persze bele is csúszok bokáig a vízbe. A „de legalább meglett!” jolly joker mondattal vigasztalom magam, bár annyira nem szükséges, mert ennél azért több mindennek kell történjen, hogy egy ilyen fárasztás után elszomorodjak. Gyorsan felmászok a partra egy fénykép erejéig, majd újra le, nem akarom ilyen magasról visszadobni balinomat. Mondanom se kell, ismét fürdés lett belőle, természetesen a másik lábammal. Hát így jár az, aki nem azt fog, amire horgászik ott, ahol nem véletlenül nem arra horgászik, amit fogott! Viszont kellően szétcsaptam a helyet, itt egy darabig biztos nem lesz semmi, úgyhogy visszaevickélek a kocsihoz némi csíkot húzva magam után, és átkocsikázok egy következő szakaszra. Elég volt a balinokból, elvileg vörösszárnyúzni jöttem, vagy mi!

Ez a másik favorit helyem két csatorna összefolyásánál van (az egyiket valójában holtágnak hívják, pedig nem az). Nem csak az összefolyás a jó, feljebb és lejjebb is vannak tuti részek. Itt is van egy híd, arról vetek egy pillantást a vízre, de semmi különöset nem vélek felfedezni, úgyhogy összeteszem a botot, felkötök egy apró Klinkhammert, és elindulok a parton. Csendben, lassan. Hiába nézem a vizet, alig látok valamit, mert piszkosul szemembe süt a nap. Az újdonsült polár naphemüvegemet természetesen otthon felejtettem, szóval a baseball sapka ellenére is úgy hunyorgok, mint Carlo Pedersoli (R.I.P.). Szerencsére nem először rovom itt a métereket, úgyhogy nyugi… tudom hol lesznek a pirosszemű kesznyegek. Azaz nagyjából sejtem. Azaz fogalmam sincs, hol lehetnek, mert mire odaérek vélt helyükre, olyan üres a szakasz, mint egy kád víz. Nem baj, elindulok a másik irányba, valahol úgyis megtalálom őket! Nem is bóklászok sokáig, a holtágnak hívott másik csatorna betorkolásánál észreveszem, hogy furcsán mozog a felszín. Szakaszosan és kis mennyiségben ugyan, de úszik a békalencse, és a vastag vízinövénysáv mögött tipikus, apró hullámokat keltve kajálnak a vörkék.

 A befolyásnál lévő hínársáv mögött szedegettek

Hogy mekkorák, azt nem látom, de tapasztalatom szerint ahol többen vannak, ott nagyobbaknak is lennie kell. Lehúzok jó pár métert a dobról, kicsit kiegyenesítem a zsinórt, hogy ne gubancolódjon annyira. Mindezt persze a halaktól messze teszem, nem akarom elriasztani őket felesleges csápolással. A horgászathoz azért közelebb megyek, felesleges túl messziről csinálni a művészetet. Megreptetem hát a csalit, és igyekszem úgy prezentálni, hogy ne a halak közt landoljon – nehogy megijedjenek a beesőtől -, hanem inkább előttük érjen vizet, és ússzon be közéjük, föléjük. Az élet attól szép, hogy nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk, de olykor mégis ugyanazt a végeredményt sikerül elérni. Történt ugyanis, hogy egyáltalán nem oda szállt le a Klink ahova akartam, viszont a halak nem rebbentek szét, és kb. 3 másodperc múlva lomha, komótos ráfordulós kapásom van, aminek akkora luftot akasztok, hogy magam is meglepődök. Halk káromkodás, majd pár szárító lengetés után retúrjegyet váltok a csalinak nagyjából ugyanarra a helyre. Újabb hasonló kapás, akasztok, megvan! Nem nagy, de kezdetnek megteszi.

Fölső állású szája elárulja, hogy vérbeli felszíni vadász

Visszaengedés után várok picit, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Két perc sem telik el, és máris újabb szedegetéseket látok ugyanott. Legyem már tudja a koordinátákat, szinte magától repül vissza a helyére. Újabb kapás, megint luft. Mondjuk engem nem zavar egy ilyen sorminta, hogy minden dobásra kapás, és minden másodikat megfogom, és ezt  játsszuk még egy-két órán keresztül, de azért az idegesít kicsit, hogy egy újabb tökéletes kapás miért nem akadt meg? Mindegy, újra dobok. Van pár üres leúsztatásom, úgyhogy biztos megijedtek. Kicsit várni kell, hogy visszajöjjenek. Pár perc, és ismét felszíni mozgások árulják el, hogy dobhatok. Legyem szépen sodródik. Már éppen venném is ki, mikor újabb korrekt kapásnak kell bestáholni. Ez most akadt. Nem rekorder, de gyönyörű piros úszói kárpótolnak közepes méretéért.

 

Tipikus tenyeres

Nagyon szép halak. Nagy részük egészséges úszókkal, pikkelyzettel van felvértezve, úgyhogy én is óvatosan bánok velük, minél kevésbé sérüljenek. Egy-két gyors fotó, és úszhatnak is vissza.

Élvezem a pecát, és tényleg nem szép dolog a telhetetlenség, de jó lenne most már egy igazán méretes darabot is lencsevégre kapni! Sajnos továbbra sem látok a fényviszonyok miatt a víz alá ott, ahol a halak vannak, de biztos, hogy szebbek is csipegetik a lencsét, csak valószínűleg túl óvatosak. Valószínűleg az sem tesz jót, hogy folyton megriad a csapat, amikor vagy fogok egyet közülük, vagy a hínárba akadt horgomat próbálom kirángatni, de hát ez van. Várok megint egy kicsit, mielőtt újradobnék. Inkább nem is kicsit, hátha a nagyobbak is előmerészkednek. Ahogy ülök a parton, a mögöttem lévő kukoricásban valami csörtetést hallok. Kíváncsian lesek hátra, mi lehet az. Egy őzsuta, és gidája jön elő gyanútlanul a tengeri táblából. Fura érzés nézni őket úgy, hogy nem vesznek észre, pedig kb. hat-nyolc méterre ha lehetnek tőlem. Békésen álldogálnak, nézelődnek, és néha le-lehajolnak egy-egy fűszálért, de szerintem nem éhesek, csak amolyan megszokásból csinálják. Nézem őket pár percig, majd szépen eltűnnek a tábla mögött. Annyira belefeledkeztem az Attenborough ihlette pillanatba, hogy majdnem elfelejtettem, hogy amúgy most horgászok, csak egy kisebb szünetet iktattam be, amíg a halak méltóztatnak visszafáradni táplálkozási helyükre. Ahogy visszafordulok a víz felé, újabb gyűrűzések árulják el a békalencsesáv alatt a vörösök jelenlétét. Nagy duzzogva, óvatosan feltápászkodom, és újabb dobással próbálkozom. Ahogy vízre ér a légy, rögtön leszedi valami! Akasztok, megvan! Nem is rossz, végre! Na, az ilyenekért jöttem, amit most fogok partra terelni! Azaz sajnos mégsem, mert sikerült belemennie egy nagy adag hínárba, és levernie magát a horogról. Ráadásul úgy be is akadtam, hogy be kell szakítanom a csalimat. Nem örülök neki, mert pont ebből a kombinációból nincs nálam több, de szerintem más színek is ugyanilyen jók lesznek. Maradok a Klinkhammernél, mert folyamatosan van rá kapás, miért cserélnék más csalira? Bekenem egy kis impregnálóval, a jobb úszási képesség elérése végett, így majd talán nem kell annyit szárítani a levegőben.

Pár üres úsztatás után gyors akasztást kell eszközöljek, mert olyan hirtelen tűnt el a legyem a felszínről, hogy csak lesek. Ez is megvan! Jobban örültem volna az előző méretnek, amit nem sikerült megfogjak, de egy fényképre azért ő is megteszi.

 Kleine Fische, gute Fische

 Fejvakargatva nézegetem a dobozomat, hogy vajon mit kéne felkössek a méretesebb vörösszárnyúak megfogásához? Egy nagyobb, mondjuk 10-es EHC-t? Vagy váltsak nedvesre, hátha azokkal kevésbé lesznek bizalmatlanok? De a szárazra is jött egy nagy, úgyhogy maradok a felszínen, és egy hangyát varázsolok elő dobozomból. Poli – CDC fúzió! Hátha valami szárazföldi imitáció lesz a nyerő! Közben azon is gondolkodom, lehet az előke is túl vastag? Lefinomítok 0.14-re, hogy senki se mondhassa, hogy nem próbálok meg minden apróságot, hogy kikerüljem az apróságokat! Szóval hangya föl, lengetés, reptetés, landolás, feszült figyelem, és semmi. Lemásolom az előző mozdulatsort, azzal a különbséggel, hogy most a vízre érés után szinte azonnal bepuszilja valami a csalimat! Egy ütemet várok, hogy ne kapkodjam el a bevágást, majd finoman, de határozottan akasztok. Örömmel konstatálom, hogy megvan! És a jobbik fajtából! Na, végre! Mégis ott voltak ezek a szebb jószágok is, csak azt hitték, hogy túljárhatnak az eszemen! Hát nem! Egy testcsellel, majd egy laza bokamozdulattal kicseleztem őkelmét, úgyhogy már csak azon kell imádkoznom, hogy valahogy el tudjam tántorítani attól a tervétől, hogy ő is belemenjen a hínárba, és olajra lépjen, mint az előző társa. Nem könnyű, mert tényleg termetes jószág! Alig várom, hogy fényképezhető állapotban tátogjon előttem. Nem is bírom ki addig, úgyhogy a fárasztást is igyekszem dokumentálni.

Egy ekkora hal már komoly burványokat csinál

 

 Lassan megadta magát

 Csillogó szemmel nyúlok alá a kifáradt halnak, és teszem ki a fűre. Mivel az öregebb halakkal igyekszem a szokásosnál is óvatosabban bánni, két-három fénykép, és már engedem is vissza éltető elemébe, nehogy valami baja essen idekint a szárazon. Hihetetlenül szép, egészséges példány volt, kár lenne érte.

 

Viszonyításképpen: a bot, a végétől a parafa elejéig: 26 cm

Ez a locsogás biztos betett a bandának, úgyhogy tovább indulok, hátha találok még egy-két megfogható jószágot. De ha nem az se baj, olyan kellemes az idő, és vadregényes a környék, hogy bőven kárpótol. Egyszerűen jó most itt lenni. Séta közben azokra a dolgokra is felfigyelek, amikre peca közben nem, például arra, hogy két perc alatt már vagy harmadszorra repül el egy jégmadár a víz felett. Valószínűtlenül irizáló kék színe, és jellegzetes hangja annyira feltűnő, hogy nem is értem, hogy nem vettem észre eddig. Mindig találkozok velük a Körösök partján is, hála Istennek szép számmal élnek errefelé. Kicsit azért irigykedem rájuk, mert valljuk be, ha a próbálkozások és a fogások számát nézzük, nálam biztos, hogy sokkal ügyesebb horgászok. Lassan újabb ígéretesnek tűnő szakaszhoz érek.

 No comment

Halakat is látok, ráadásul elég szépeket! Legalább 10-12 termetes vörösszárnyú áll egy kb. két négyzetméternyi területen, és a szokásos módon csemegéznek a békalencséből. Pár centire úsznak csak a felszíntől, és fel-felnyúlnak az arra sodródó kajáért. Annyira idilli és békés most minden, hogy valami nagyon furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha valami azt súgná odabent, mélyen a lelkemből, hogy ne csináljak semmit. Ne avatkozzak be. Ne akarjak semmit. Csak nézzek. Nézzem, ahogy a víz folyik, a halak úszkálnak, ahogy a fákon a levelek lengedeznek. Megrémít az az érzés, hogy úgy érzem, tényleg csak egy csatorna vagyok én is. Egy összeköttetés. Rajtam keresztül látja magát a világ. Egyszerűen csak saját magát nézi a természet… Így nyer értelmet, és válik valóra minden. Itt és most. Talán nem is létezne ez az egész, ha nem nézném… Hihetetlen…És érthetetlen…

Nem horgászok tovább. Kiéltem már mára bűnös szenvedélyemet. Inkább hagyom magam elvarázsolni, és csak figyelek. Éberen, mosolyogva. Nem vágyok újabb zsákmányra. Nem vágyom megbolygatni ezt a paradicsomi állapotot. Így tökéletes. Nélkülem. A műlegyem, a horgászbotom, és az egóm nélkül. Közben arra is rájövök, hogy valójában nem a halfogásért járok horgászni. Az ilyen pillanatokat keresem messze az irodától, a várostól, az emberektől…

Mint minden az életben, sajnos az ilyen állapotok se tartanak sokáig. Egy kék nejlonszatyor úszik be az eddig tökéletes pillanatba a víz tetején. Gondosan masnira van kötve, nehogy kiszóródjon belőle a tejfölös doboz, meg a megevett konzerv maradéka. Miközben kihalászom, újra emberré vedlek. Erős gyűlöletet érzek azok iránt, akik ennyire nem tisztelik a természetet.

Botommal, és a szeméttel a kezemben visszaindulok a kocsihoz. Boldog vagyok, mert jól éreztem magam, halszagú lett a kezem, és igazán értékes pillanatokat élhettem át. Ugyanakkor végtelenül szomorú is, mert egy zacskó elég volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt elveszítsem azt, amit oly nehéz újra és újra megtalálni.

 

Visszanézek még a partról, és újfent megállapítom, hogy becsülni, szeretni, és legfőképp óvni kell vizeinket, mert sokan nem is tudják, milyen nagy kincsek birtokában vagyunk itt, a Viharsarokban!