Írások

C&R

Szeptember volt, beérett a mandula az egykori alsóörsi telkünk fáin. Megboldolgult anyósom le is küld, “nimfázni”: legalább 11 lábas pálca a kezemben, de nem grafit, mogyoró. A mandulafa alatt pedig nem a víz csillog, hanem 8m2 fólia. Mégis örülök, hogy itt lehetek, mert ha befejezem a mandulaszüretet, igazoltan mehetek Keszthelyre, az akkor még vidáman üzemelő Gampel horgászboltba.

Gampi_csuka

Gampi csukája

Befordulok a kertmozihoz, a házsor, mintha a viktoriánus Angliából került volna a Sörház utcába, az ajtó fölött facsukát billegtet a szél, az üvegen felirat: Gampel-féle távcsalik, fagyasztott garda. Bent meg maga a herripotter varázsbolt, kapkodom a fejem a kristályúszók, Hexa botok, fonott pisztrángos kosarak és M. Tibor fotók között. A polcon kisebb és nagyobb recsegők, mind a királyi udvar beszállítóitól, a szögön Brady táska és Barbour kabát. A pult mögött meg egy vigyori angol, aki egyértelműen a Foltozott Üst mellett viszi a varázspálca bizniszt. De magyarul beszél, ami meglep, pedig még az inge is Hardy.

Fizetek és örömmel veszem kézbe az első “komoly” botomat. Még nem tudom, hogy nem csak egy teljesen elcseszett hobbi, hanem egy legalább annyira elcseszett barátság kezdete is. Azután ugrunk az időben majd’ 15 évet. Állok a Dunánál, van egy fél órám horgászni. Húsz éve nem pergettem, de most a kezemben egy hétlábhatos CTS “instapergető” bot, ugyanattól a Gampel István barátomtól, rajta a kócsag, nagyon büszke vagyok magamra. Dobálom a gumihalat és azon gondolkodom, hogy mi a francot keresek az M0 híd alatt. A gumi farka, ahogy a mélyben mozog, olyanokat üt a fonotton, mint a legnagyobb pisztráng leghevesebb kapása a nimfás boton. Minden tekerésnél bevágnék. Idegesít. Fölöttem az autók diszkréten csapkodják a dilatációs hézag fém burkolatát, a híd pedig minden hangot felerősít. Olyan érzésem van, mint az első Ipoly-kupán, amikor az amatőrök az esőtől védett híd alatt verték fel a sátrat. Aztán ha éjjel a tótoktól jött valaki, akkor dummm-bamm, ha innen ment a tótok felé, akkor bamm-dummm. Aludni azt nem lehetett, de hogy is lehetett volna: nem csak a bádoglemez döngött a hídon, de Halfarkas is iszonyúan horkolt a nyitott kisbuszban, Dokker meg pár sátorral nyomta a diszkót. Jönnek elő a ködös, szép emlékek az ipolyi “utánpótlás nevelésről”, amikor a fonotton érzem, hogy odavág valami a guminak. Reflexből bevágok, húzom ki a “süllőt” a kövezésből. A bot feszes, egy mozdulattal a partra emelem az 55-ös kis csukát. A monofil előke szerencsére épen maradt.

Elönt a harctéri idegesség. Fél óra pergetéssel több csukát lehet fogni, mint két év alatt léggyel? Milyen hatékony vagyok, mekkora profi. Na, ezt hazaviszem. Minden gyorsan történik: tarkón szúrom a bicskámmal. Sosem viszek haza halat, így csurom vér leszek. De kit érdekel, pergető vagyok, nem legyezek, igazi húshorgász. Most legalább nem hallom majd otthon, hogy minek mész legyezni, ha sosem hozol halat. De mibe tegyem? Kicsit odébb “teszkós” szatyrot zörget a szél. Felveszem, megszagolom, beledobom a halott, illetve a halat.

Aztán megundorodom magamtól, a helyzettől, a zacsitól, a pergetéstől. Loholok a kocsi felé. Tíz perc múlva elkezd csapkodni a zacskóban. Még nem értem vissza a Fiathoz, lerohanok a partra, bemerítem a vízbe, lemosom, elengedem. Mereven sodródik a part mellett. Vissza kéne valahogy ereszteni, de elég komoly vágás van rajta. Szégyen, undor, minden van. OK, ez már nem él, ezt a balfaszkodást – gondolom joggal és viszem haza.

A kocsiban friss szatyor, a hal az első ülés előtt, karikában. Már az Omszk-parknál vásárolok, amikor újra csapkodni kezd. Még mindig jobban tud vérezni, még mindig jobban tudok undorodni az egésztől. Újabb szúrás, halszag meg vér a kocsiban, az Auchan parkolójában. Legyesnek indultam, érzem, hogy elég nagy utat jártam be… Otthon örülnek. De ügyes vagy, de finom lesz. Én meg hallgatok, és azon gondolkodom, hogy mi volt ez az egész.