„Műlegyezve bármit meg lehet fogni!” – de pontyot fogni műlegyezve, nem is olyan egyszerű!

Legalábbis nekem csak elvétve akadtak eddig, ha rájuk próbáltam (még főszezonban, az „agyontelepített” tavakon is…). Igaz, hogy csak a felszín közelében napozó, látott halakat igyekeztem elcsípni, úszó vagy lassan süllyedő kenyérlegyekkel, glo-bugokkal. Meg néha, tavi nimfázásnál, pisztrángozás közben bonyolódtam velük egy-egy véletlen intermezzóba. Inkább kevesebb, mint több siker ez. De mostanában végre megváltozott valami! Nem találtam föl a spanyolviaszt, de elmondom, hogyan csináltam:

Amióta elkezdtem legyezni, már nem nagyon nyúlok más módszer után, ha jut időm a horgászatra. Mégis, idén január elején, amikor a rendkívül tavaszias időjárás kicsalt Felsőtárkányba, leporoltam a jó öreg „meccsest” is, hogy kivigyem egy kis nosztalgia-pecára. A terv az volt, hogy reggel egy-két marék mirelit kukoricával meghintem a felső tó akadója melletti helyet, és egy tucat aranyhasú megfogásáig, de maximum délután egyig próbára teszem a finomszerkós reflexeimet, meg a szerencsémet. Aztán sötétedésig már csak legyessel kergetem majd, az alsó tó pisztrángjait.

Leszögezném, hogy nem tartom magam finomszerelékes expertnek (sem…), pláne mert lassan tizenöt éve, hogy nem művelem aktívan a műfajt. Igaz, az anno szerzett tapasztalatok, fölállított teóriák, illetve a kényszer szülte szerelési mód a mai napig megállják a helyüket, de Fortuna is vicces kedvében lehetett aznap. Még a delet sem harangozták a közeli templomban, amikor már el is „kellett” indulnom a pöttyösökhöz, mert betelt az előre belőtt békéshalas (c&r) kvóta. Azonban hiába evett nagyon a ponty, valahogy nem jött át a „de jót horgásztam!” érzés. Végig csak azon kattogott az agyam, hogyan lehetne ezt a legyesre is adaptálni?! Noha erről, a műlegyes megfogásuk egyik lehetséges módjáról írnék, előbb azonban vissza kell idéznem kicsit a múltat, mert alapvetően onnan indul ez a történet:

Diákéveim alatt – hónapokig tartó kuporgatás után -, „jóárasítva” sikerült hozzájutnom egy Magyarországról kivonulóban lévő horgászker-cég, csúcsminőségű match-botjához. Azzal próbáltam megoldani minden olyan békéshalas helyzetet, amit Baja vizei kínáltak. Fogtam vele paducokat, jászokat, karikakeszegeket, úsztatva a Dunán. Kárászokat, megállított úszóssal a Ferenc-csatornán. A hőn vágyott pontyokat is, feltolóssal a Kék-tavon. És szinte mindenfélét, wagglerezve a Sugovicán… Volt viszont egy metódus, amivel eleinte nagyon nem boldogultam. Mégpedig a dunai árhullámok elől a védett vizű Sugovicába beúszó, nagy testű dévérek megfogásával gyűlt meg a bajom.

A helyi erők 7-8 méteres spiccbotokkal aprították őket, antennavégre terhelt, osztott súlyozású, 1-1,5 grammos, kétpontos, fix úszókkal. 16/14(12)/14-re (főzsinór/előke/horogméret) finomított szereléssel. Belendítés után visszatartva süllyesztett csalival vízközt, vagy a már besüllyedt csalit 20-30 centis húzással föllibbentve, fenék közelében. Ezt a mutatványt képtelen voltam leutánozni a négyfeles match-csel, mert az önsúlyos wagglerek, meg a feltolósok egyszerűen „buták” voltak hozzá, a spiccbotos szerelést meg nem tudtam gubancolódás nélkül a kívánt 13-15 méterre bedobni a rövidebb, gyűrűs bottal (egy új spiccbotra meg nem futotta).

Egyik, szokásosan frusztráló dévérezésem alkalmával, megmakacsoltam magam. Félrehúzódtam a többi pecástól, és szerelni kezdtem. Másfeles fixest rögzítettem a főzsinórra, és a spiccesektől látott módon besúlyoztam. Dobtam – gubancoltam. Újraszereltem, módosítva a sörétek helyzetén, az előke hosszán, és újra dobtam. Újra gubancoltam. Újra szereltem. Újra változtattam a súlyozáson. Újra és újra… Reggel 8-tól kb. délután négyig. Aztán, (amikor az osztott fősúlyt 2/3 – 1/3 arányba toltam össze az ereszték felső-, az úszóhoz közeli – és alsó-, horog felőli ötödén, egy ötödnyi előke alkalmazása mellett, amin a jelzőólom a teljes súlynak kb. 3-4%-a volt csupán), egyszerre csak szépen terülni kezdett a dobott cucc, ugyanakkor a csali felkínálásának finomsága is megmaradt, közelítette az osztott súlyosét. Néhány jól sikerült dobás után a süllyedésében visszatartott úszóm bambusz antennája szépen visszaemelkedve bejelezte az első match-es lapát-dévérem kapását. Ezzel egy csapásra megoldottá vált a problémám. 

A következő tavaszon, VadRácz becenevű (és habitusú 🙂 ) helyi horgászcimborámmal egy maszek vízen próbáltuk riogatni a halakat. A feltolósainkon kínált csalijaink hidegen hagyták a pontyokat. Nem csodálkoztunk nagyon, amikor indultunk, még deres volt a hajnal, és az akkori tanok alapján a hat fok alatti vízhőmérsékletet okoltuk a kapástalanságért. Délután barátomnak eszébe jutott, hogy nála van a spiccbotja. Szétszedte, mondván, legalább egy-két dévérrel, bodorkával menti magát a betlitől. Az első valóban egy tenyeres fehérhal volt, viszont a második, harmadik… ötödik, már ponty!

Végre leesett, hogy bizony ott voltak a betyárok előttünk, és a hideg víz ellenére eszegettek is, de csak a finom szerkó és a vékony úszóantenna jelezte azokat az óvatos kapásokat, amik a fél grammal túlsúlyozott, háromgrammos feltolóson észrevétlenül maradtak! Módosítottam hát én is, a feltolós helyett a dévéresre, és onnantól kezdve felváltva fárasztgattuk a tavasziasan csipegető, kettő – négy kilós pontyokat.

Azért persze a sikeres fogásainkhoz ügyelnünk kellett néhány dologra. Például arra, hogy a lehető legkisebb úszót használjuk, és így a precíz súlyozás lehetővé tegye, hogy a horgon fölkínált kukoricaszem az időközönként becsúzlizottakkal hasonló ütemben, „természetesen” süllyedjen. Vagy, hogy az ereszték beállítása a lehető legpontosabb legyen, mert csak az volt nyerő, ha a jelzőólmozás nem, de a csali pont leért a mederfenékre, ahonnan föl-föl kellett libbenteni a kapásért. Vagy, hogy az előkénk mindig új, jó minőségű, a szerelék hibátlan, sérülésmentes legyen! Vagy, hogy fárasztásnál úgy kellett forgatni a halat a vékony cuccon, hogy ne tudja beindítani a „propellerét” (nagyméretű farokúszóját), ne tudjon megállíthatatlanul begyorsítani. És ha mégis sikerült neki, a húzásunkat elernyesztve-megfeszítve még mindig volt esély a halat zavarba hozva, irányváltásra késztetni ...stb.

Vad Rácz Lacival a későbbiekben, más vizeken is, hasonlóan pontyoztunk. Igazán nagy halakat – néhány kivételtől eltekintve – nem fogtunk így (nekik a fenékre letett tálalás, meg a „kiseggelés” való), ám a 3-4 nyarasakból annál többet, mert azok sokszor nagyon rá tudtak gerjedni a „mozgatottra”.

Na, szóval… a fentiek szerint „nosztalgiáztam” Tárkányban is, amikor a meglepően sokhalas téli peca egy kis agyalásra sarkallt.

Egy héttel a meccselés után, a következő pihenőmön térhettem vissza. Addig (fejben) már megszületett az elképzelés a legyeskedésről. Ezúttal csak egy 10′-as, #4-es nimfás botot vittem magammal. Az orsón WF4F zsinór figyelt. Az előttem lévő víz mélysége (a múltkori úszós peca mérése alapján…) 2,5 méter volt, ehhez állítottam össze egy sajátos előkét, a következők szerint: 0,8 m lerövidített vékonyodó 3x-es, vékonyabb végéhez 1,2 m 16-os monót toldottam. Egy titánkarika rögzítése után 0,6 m 14-es fluoro tippetet tettem föl.

Mivel a pontyhorgászok révén, az itteni halak is jól ismerik a kukoricát, ezért műlégynek Tóth Márton (TMarci) youtube videója alapján, polifoamból „kötött”, lebegősre alásúlyozott „Cornfly” csalit választottam.

Kötését –  nem mintha az eredeti légy nem lenne jó (sőt!), de – kicsit megvariáltam. Előre kivágott, hordó alakú sárga foam-darabka közepébe böktem-, majd a rögzítettem a satuban a 10-es méretű, bolharák horgot. A polit előre toltam a horogszemig. Mögé nem ellapított ólmot rögzítettem cérnázással, hanem simán, 0,5 mm-es ólomhuzalt tekertem föl, 10-12 menetben. Pillanatragasztóval bekentem a foam belső oldalát, majd a két végét alulról-felülről hátra- és egymásra hajtottam a horogszáron. Így a kukoricautánzat széles része került a horogszem felé, és a horog öble irányába – azt jobban szabadon hagyva – a keskenyebb. Ezáltal biztosabb akadását vártam a szakáll nélküli horognak, illetve egyszerűbbnek tűnt így elkészíteni…

Az első dobások nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna: nem fordult át, nem terült ki normálisan a hosszú és vékony monofilkombó vége a viszonylag könnyű léggyel. A fenékközeli peca miatt nem rövidíthettem az előke hosszán (sőt, ha fújt a szél, és oldaláramlást gerjesztett, akkor még toldani is kellett hozzá, hogy a csali továbbra is a fenéken maradjon), ezért inkább a légytől 10 centire egy parányi, 0.1 grammos sörétet szorítottam föl.

Így viszont a dobás után, a lesüllyesztett miskulancia behúzta a víz alá a legyes zsinór elejét is, érzéketlenné téve az összeállítást az óvatos kapásokra. Ezt kiküszöbölendő, borsónyi indikátorpasztát gyurmáztam a legyes- és a leader zsinórok toldására. Az ekképpen kialakított szerelés már gond nélkül volt dobható, és kellően érzékeny maradt.

A dobás után hagytam, hogy a fenékig leérjen a légy. Néhány másodperc nyugalom után, 20-30 centit húztam rajta, majd vártam néhány másodpercet. Újabb 20-30 centis behúzás után, újabb néhány másodperc várakozás következett. Ezt addig ismételgettem – lemásolva ezzel a match-es módi prezentációt -, amíg el nem értem a partszéli rézsűt vagy a kapást…

…mert, mint azt reméltem is, voltak ám! Apró „röccentések” után, néhány centis elhúzások. Ecce, néhány fotó:

Első halam, egy tenyeres dévérke már sejteni engedte, hogy jó lesz ez!

Ponty a légyen! „Melós” peca, de csak semmi kapkodás!

Miatta még akár véletlen is lehetett volna…

…de néhány hallal később…

…azért már kezdtem bízni benne, hogy működőképes a dolog!

Cs aközelbenjártezértbenézett B közreműködésével „dokumentáltunk” is

Cornfly variáns… Ő elhitte!

Néhány nappal később Bajzát Zolinak is összejött!

Még két gyakorlati dolgot tennék hozzá:

Az egyik, hogy ehhez a fenékközeli finomkodáshoz  hosszú botra van szükség: mivel az indikátor nem csúszik be a gyűrűk közé, így véges az elérhető vízmélység! Ezt – legkésőbb a merítésnél – biztosan észrevesszük majd… (Lehet, hogy nem ártana egy hosszabb nyelű merettyű sem?!)

„Addig nyújtózz…” !

A másikra Bajzát Zoli hívta föl a figyelmemet. Ha túlságosan lebegős a Cornfly – a külső súlyozás ellenére is -, akkor könnyen lemaradhatunk a kapásról, a készség holtjátéka miatt! Magyarán a hal, szájában a csalival vidáman úszkálhat, a jelző mégsem fogja ezt mutatni addig, amíg meg nem feszül a dobás után a süllyedő előkeszakaszon kialakuló laza, hasas zsinórrész… A hibát lehet orvosolni a légy kötésekor, az aláólmozásának fokozásával, vagy az elé szorított sörét méretének növelésével.

Érdemes volt odafigyelni a legapróbb részletekre is!

Fölmerül(het) a kétség, hogy vajon ez igazából legyezés-e, vagy csak úszózás – legyes bottal!? Megsúgom: magam sem tudom! Annál is inkább nehéz az ügy, mert mint írtam, az ilyenfajta halfogáshoz a match-es dolgok voltak az iránymutatók. Úgy vélem ugyan, hogy ha van egy hal, aminek a fajára jellemző táplálékszerzési helyéhez és viselkedéséhez igazítom a műlegyes cuccon használt műlégy felkínálásának technikáját, és el tudom érni, hogy a hal megegye a jellemző táplálékára (legyen az természetes, vagy „civilizált”) hasonlító műlegyet, akkor az már eléggé műlegyezés… Talán helyesebb úgy megközelíteni a kérdést, hogy az egyébként unalmas téli időszakban, amíg be nem fagynak a vizek, van még egy lehetőség, amiért érdemes lehet kicsit kimozdulni a négy fal közül, legyes bottal a kézben, hazai pályán is!

Sokkal fontosabbnak tartom a „módszertani besorolásnál” azt, hogy ha télvíz idején szánja rá magát a horgász, akkor fokozottan legyen körültekintő és kíméletes (nem csak a pontyok esetében)!!!

Ha megenyhül napközben, emiatt nem lesz baja a halnak

Amíg enyhe az idő, addig nyilván nem fog fagyási sérüléseket szenvedni a hal (még ha „kép, havas háttérrel” készül is róla), viszont amikor mínuszos a levegő hőmérséklete, ne emeljük ki a vízből, még a horogszabadítás idejére sem! A földre, deres fűbe, hóra, jégre letenni, száraz kesztyűvel taperolni egy élő halat, az méltatlan, barbár viselkedés! Mellőzzük ezeket!!! Aki félti a kezét a hidegtől, a víztől, meg a halnyálkától, az inkább… maradjon otthon!

A reggeli -4°C pillanatok alatt jéggyöngyöket fűzött a tippetre. Ilyenkor ne tegyük ki a halat fagyveszélynek!

Megér egy kis odafigyelést, hálás a téma: csak a hideg miatt kár kihagyni, mert akárhogy is akarjuk definiálni (vagy éppen degradálni…), igazán remek élményeket ígérő peca ez!

A végjáték vége: Viszlát!

 

(Köszönöm a képeket: Bajzát Levente, Bajzát Zoltán, Csorbai Balázs, Eged József!)