Idén került először megrendezésre a San kupa keretein belül egy egyszerű szabályokból felépített Sztrímeres Galóca Vadászat. Péntek volt a kijelölt nap. Aki az e napon fogott legnagyobb galóca fotóját bemutatja, díjazásban részesül. A résztvevők egész előző este fenték a hallegyek horgait, és minden a legnagyobb rendben zajlott le, hiszen egyetlen galóca sem tisztelt meg bennünket ezen a napon! 🙂

Azonban nekem volt szerencsém pár nappal a verseny előtt megérkezni a helyszínre, így számomra a hajsza előbb kezdődhetett meg. Azt nem mondanám, hogy hetekkel, hónapokkal előre kezdtem volna készülni az Openre, de azért néhány telefont, emailt elküldtem a felszerelésekkel kapcsolatban, ugyanis nem volt megfelelő erősségű felszerelésem a nagy testű halak horgászatához. Horgászbarátom hamar megnyugtatott: botot tud biztosítani, orsót, zsinórt kerítsek. Szekrény aljáról kerítettem egy orsót amire ráfér egy tekercs 8-as inter zsinór, amit pár száz forintért túrtam az adok-veszek topikban.

Legyek, előke, vastag tippet eszembe sem jutott. Előző este NiNi baráttól beszereztem a legyet, az előkét, (örök hála az önzetlen segítségért) a tipp maradt le, gondoltam valamilyen van a mellényemben. Néhány pohárka gönci után mosolyogva dőltem az ágyba és izgatottan vártam a reggelt.

Másnap reggel érkezett Szilfai Csabi barátom is, aki egyben a szobatársam is volt immár a sokadik túra alkalmával. Előre megvoltak a jegyeink, még reggelit és ebédet is vettünk, rám nem jellemző nyugodtsággal indultunk a többiek után. Az erőmű alatti folyószakasz volt a cél. Többször gázoltam és horgásztam is már ezen a részen, ismerek néhány gödröt, sziklát, mély szakaszt, ami a megfelelő nyugalmat, búvóhelyet biztosít a galócának. A parkolóban a felszerelés összepakolása közben az előző napi fogásokról meséltem a kollégának. Az emlékek felmelegítették egy kicsit a lelkünket, ugyanis reggel mínusz 1-2 fok körül volt a hőmérséklet. Fent a hegyekben havazott is, embertpróbáló idő volt. Dideregve rakom össze a nehéztüzérséget, amely egy 8-as 9 lábas feszes botból, egy orsóból és egy 8-as intermediate zsinórból áll. A zsinór végére kb. 80-as monofilból kötök egy jó másfél méteres darabot, majd a nálam fellelhető legvastagabb 25-ös tippetből beletoldok egy hasonló darabot. 2 db legyem volt, egy olív hátú, fehér testűt választok. Beakasztom a horog hegyét a szembe és elindulok szépen, komótosan a víz felé. Csabi maradt reggelizni. Útközben elmélkedek, álmodozok mit hogyan kéne, milyen jó lenne végre megfognom életem első Hucho-ját. Érzem a víz illatát, hallom a hangját. Pár pillanatra fel kell mennem a hídra, a víz tiszta, talán kicsit magasabb mint vártam. Semmilyen nagy halra utaló jelet nem látok, csak a táblát figyeltem, amelynek vonalától már nyugodtan dobálhatok.

Egy pillanat alatt lent vagyok a vízparton, nagy meglepetésemre senki nem ostorozza a vizet ahol én szeretném. 30-40 méterrel van lejjebb egy horgász de ő a péreket kergeti, mert a szálláson hagyta a sztrímereit. Beállok a bokáig érő vízbe, majd a megdermedt zsinórból próbálok lefejteni és kiegyenesíteni egy nagyobb szakaszt. Dobok egy próbát, a zsinór szépen süllyed, a légy hihetetlen nagy nyomot hagy a vízben, szinte világít. Minden pulzálását látom még 15 méterről is.

Körülnézek, keresem az első dobások helyét. Az a szikla, amire emlékeztem, még mindig ott tartja fel a folyót, ahol tavaly. Jön az a furcsa érzés amit le sem lehet írni, jó a hely, jó a légy. Első dobásra a légy a szikla elé pottyan, jó 20 centire tőle. Minden elcsendesedett, nincs külvilág, csak én és a légy. Semmi akció, folytatom, minden dobásommal egyre távolabb horgászom, lassan elérem a szikla tetejét, és távolabbi peremét.

A következő dobásom már tudom, hova szánom. A szikla mögé esik, kiáll a vízből, mint egy fehér kakastaréj, belehúzok, helyére süllyed. Néma csend lett… a folyó is abba hagyta a rohanást, talán meg is állt. Abban a pillanat minden én voltam: a légy, a folyó, a horgász és az a hatalmas sötét árny is ami a szikla mögül perecben kirohant a veszettül menekülő tápláléka után. A csendet a víz felszíne alól feltépett zsinór hangja törte meg. Jobb kezemben a butt vége, bal kezemben valahol a bot közepe, olyat akasztok, amekkorát csak tudok,  még hátra is lépek kettőt.

MEGVAN!!

Tudatosul bennem: galóca van a horgomon, tudom mi fog történni, függőbe vágja magát a hal és fejrázásba kezd. Összeszorított fogakkal, a perecbe hajlott botot lihegve tartva várom, hogy vége legyen, de a hal már a farkát mutogatja és keresi a növényt, sziklát. Két-három kirohanás után sikerül közelebb terelnem, nem kicsi hal, ez már biztos.

Próbálok segítséget kérni. Először a lenti horgásznak füttyentek, aki ég felé mutató hüvelykujjal mutatta, OK, király vagy, majd horgászott tovább. Csabi lehet a megoldás, futott végig az agyamon, már csak szólni kéne neki valahogy. Ja, kb. 60 méterre reggelizik a kocsiban. Mindegy, valahogy fel kell hívni. Jobb kezemben a bot, a hal sereg-forog a sodrásban, óvatosan lépkedek utána, mikor úgy kívánja. Bal kezemmel tépem magamról a mellényt, a dzsekit, valahol a gázlóm aljáról a müzliszeletek közül kibányásztam a telefont, majd elkezdtem a jóbarátot hívni, mire egy kedves lengyel hang közölte velem, hogy nem tudja kapcsolni, Ne bazzz+, nekem meg életem hala ficereg a horgomon! 🙂

Nem baj, +36, beleszerkeszt… igen, közben a halat tartom a másik kezemmel. Elértem Csabit, azonnal indult a kocsitól. A fejenállások és az oldalra kitörések is egyre csendesednek, elkezdem magamhoz húzni a halat.

ÚRISTEN, ez hatalmas!

Most már csak partra kellene terelni, közben megérkezett a segítség is. Leakasztják a hátamról a merítőm, majd megpróbálják a fejére húzni. Nem éppen az ő mérete, néhány másodperc múlva ki is fordul belőle. Ez így nem lesz jó, Csabi kezébe nyomom a botot, majd a hal mögé kerülve elkaptam a farkát, a hálót visszatettem a fejére és kisétáltam vele part közelbe. Tyütyü barát volt a mutogatós horgász, addigra már lőtt néhány képet az úszó halról. Leszedem a hálót, majd próbálnánk pár gyors fotót csinálni, de a halunk úgy döntött, inkább visszamegy a mély víz felé, a botot-orsót húzza maga után :).

Hasonló technikával sikerült újra partra hozni, néhány gyors fotó után már kézben tartva fordíthattam vissza a mély víz felé, ahol komótos farokcsapásokkal tűnt el a gödrökben.

Csak kiabálni tudtam, de mi mást is tehettem volna életem hala után?!