Mindig nyár volt. Odalenn a Duna parton folyton-folyvást nyár. A szalmaszagú fűcsomók hőségtől remegő sziluettjei, a köztük kanyargó parti ösvény, mint egy nagy, barna sikló, a folyómeder kavicsos élén magasba szökkenő susogó nádas és a köztük bambán lengedező buzogányok erdeje mind-mind megteltek a Duna illatával. Ha valaki egyszer megérezte a folyó tiszta, élettel teli illatát nem tudott szabadulni többé, mint vízízű afrodiziákum beivódott az orr nyálkahártyájának sejtjei közé és ott lapulva örökre rabul ejtette. A lassú víz hömpölygő, zöld tömegén hínárszagú fodrot vetett sok aprócska hullám, melyek milliárdnyi üvegcseréppé törték a napfényt és úgy úsztatták őket tova mintha varázsütésre sztaniol papírból hajtogatott, billegő papírhajók armadájává változott volna. A parton szomorkodó fűzfák lándzsás levélkékből font ostorai a sóderos meder kavicságyába lógtak és a síkos köveket korbácsolták.
Azért írtam le mindezt ide, mert lenn délen, Orfűn, a Pécsi tónál, ugyanazt éreztem mindig, mint gyermekkoromban a Duna partján. Tudom én hogy az egyik egy folyó a másik pedig egy tó, de mégis. Felnőttként úgy nyugtatott meg a víztömeg közelsége és illata, ahogyan annak idején gyermekként a Duna, órákon át figyeltem a benne nyüzsgő élővilágot és elképesztett a sokszínűsége. Évenként Orfűn nyaralunk, általában augusztus első hetében, szűkebb családi, baráti társaságban. Eddig mindig kivételes hatással volt rám a tó, nemegyszer olyan mély változásokat indított meg bennem, amely hatással volt a későbbi életemre is.
A Pécsi tóban lakott egy Balin. Persze lakik ott több is, de ez az egy kivételes volt. Hat éve keserítette meg a horgászok életét, furfangos és kiismerhetetlen módon járt túl mindenki eszén, aki akár csak a fejébe is vette, hogy kifogja. Reggel hat felé kezdett rabolni és kilencig meg sem állt, csak gyilkolt. Hajtotta maga előtt a kishalakat, folyamatosan terelgette őket, őrjáratozott a sekélyesben és egyfolytában evett belőlük. A dolog mindig úgy kezdődött, hogy a kishalak raja cikázva és fejvesztve menekült a part felé, aztán egy lélegzetvételnyi szünet következett, és ahogyan langyos part menti vízben megvillant a kishalak pikkelyén a fény, akkor előtört a zöldbe vesző mélyből egy éjsötét árnyék. János, a barátom kiváló horgász, évek óta próbálkozott, de ez a Balin semmilyen trükknek nem dőlt be. Fogott ő ott már csukát nem is egyet, süllőt is, de a Balin mindig meglógott. Én pedig régóta azon morfondíroztam, hogyan tudnám mégis kifogni a szörnyet.
Két dolgot előre leszögeznék. Egy: nem vagyok profi legyező horgász. Kettő: Manitou a barátom. Ez a két dolog együtt már bőven elég volt arra, hogy tőle kérjek tanácsot. A dolog odáig fajult, hogy a barátom a balinokról fellehető információk tanulmányozása és nem utolsó sorban a saját tehetsége okán eljutott oda, hogy kötött három majdnem egyforma clouser-t kék és fehér szőrszál testtel, lilásan csillámló, de áttetsző nejlon szalagokkal és apró, fénylő WC lehúzó-lánc szemekkel, amelyek ezüstösen meredtek bele a világba. Mind a három egyenként is egy műremek volt. Ezekkel indultam Orfűre meg a St Croix nyolc láb hatos Avid botommal, amit szintén tőle vettem közel egy éve. Az első két napon nem pecáztam, csak néztem a kishalak mozgását és megfigyeltem a rablások helyét, időpontját. Régi ismerősök voltunk ő meg én, több éve már hogy először láttam ezt hosszú és félelmetes árnyékot, ahogyan a part mentén tizedeli a rajokban úszó keszeg gyerekeket.
Harmadik napon kora reggel kimentem a partra és az láttam, hogy János nem bírta megállni és az én botommal horgászik. (Az övét tavaly elvitte a halőr, mert a vízparton felejtette, amikor a városba kellett mennie.) Felnézett a víztükörből a reggeli vörös párában, kiszedte, odagyalogolt hozzám és csak annyit mondott, hogy b***m meg a felszerelésem, mert azt sem tudja, hogy mit kell vele kezdeni. Itt volt a Balin, dobott elé, mögé, még a hátára is, de semmi. Ezzel nem lehet pecázni!
6:45-kor bedobtam az első legyet és azt játszottam, hogy az a kishal, ami az én clouser-em volt, az együtt úszik ugyan a többivel, a part felé iramodik, de aztán megrémül és szembekerül a szörnnyel, majd az utolsó pillanatban a bal oldala felé próbál meglógni, hogy elkerülje a véget. Azonnal rárontott, beszippantotta, elkapta, vége. A horog megakadt, erősen feszített és elindult volna befelé. Vagy kilenc hurkot írt le a vízben végig feszítve a zsinórt mire a szák felé tudtam terelni. János folyamatosan káromkodott és azon lamentált, hogy miért nem ő fogta ki, mert sokkal jobban megérdemelné, engem meg akár elvihetne a lápi lidérc is, és hogy most mennyire meggyűlölt meg ilyenek, de azért segített a szákkal. Kiemelte a vízből és lefektette a fövenyre. Kiszedtem a szakáll nélküli horgot az óriás szájából és visszaengedtem a vízbe a környékre addigra összecsődült horgászok legnagyobb ámulatára. Volt, aki egyenesen eredendő bűnnek könyvelte el, amit lát. Olyan is akadt, aki szerint nem voltam normális, és volt, aki el akarta cserélni a reggeli fogására, ami egy négy kilós tükörponty volt.
A következő órákban további két balint fogtam meg így, és ekkor értettem meg, hogy a szörny valójában nem egyetlen hal volt, hanem leginkább három. A második egy kisebb példány volt, a szájában betokosodva egy rozsdás süllőző horoggal, amit Jánossal együtt műtöttünk ki. Azután később megfogtam a harmadikat is, a legnagyobbat. Érdekes módon ez a hal küzdött legkevésbé, három hurok után földobta magát és csak vergődött a par menti vízben. A szájában ennek a balinnak is volt egy két centis damil, aminek a végén egy beakadt sneciző, légyhorog ült mélyen a húsban, de persze ezt is kiszedtük mielőtt visszaengedtük volna.
Az összesereglett horgászok szerint a harmadik volt a legnagyobb, kb 76-78cm – a hosszát igazából nem tudtuk pontosan lemérni – a súlya nettó 4,56kg volt. Természetesen ezeket is visszaengedtem. Többet nem pecáztam, mert nem volt miért. Illetve egyszer még dobtam párat, mert ki akartam próbálni, valamit, ami szöget ütött a fejembe. Manitou szerint a balin igen intelligens halfajta ezért megjegyzi azt is hogyan járt pórul. Az indulás reggelén fogtam a botomat és kimentem a tópartra. Lentebb egy zsombékos rész mellett, megláttam az egyik szörnyet. Föl-alá cirkált, mint régen, de nem a megszokott területén, hanem hatvan méterrel lejjebb. Bedobtam, de többé nem érdekelte. Vezetni még lehetett vele, de az igazság az, hogy többé nem volt kapás bárhogyan kínáltam, elmúlt a varázslat.
Szétszereltem a botot és beraktam a csomagtartóba. Mielőtt elindultunk volna hazafelé arra gondoltam, hogy előtte iszom egy kávét. Átmentem a fából ácsolt vendéglőbe, de ott valami olyasmi történt, amit magam sem hittem volna: miközben vártam, hogy lefőjön a kávém, fültanúja lettem a saját legendámnak. A helyi horgász-erők reggeli nagyfröccsöztek a hajnali peca után a Szomjas Vándorban, és közben megeredt a nyelvük:
– Kifogták a balint, lenn az üdülőnél! Ezt egy borostás, svájci sapkás figura mondta. A másik, egy kockás inges fickó rámorogta, hogy ő is hallotta, de nem hiszi. Húzott egyet a fröccsből, aztán letette a keskeny üvegpoharat. Azt a halat nem lehet csak úgy kifogni.
– A gondnok azt mondta, hogy nem is egyet fogott a srác, hanem mindjárt hármat.
– Hármat? Mé? nem ötöt?! Azt mivel fogta őket, mi?! A kockás inges szemében hitetlenség hunyorgott.
– A gondnok azt mondta, hogy valamiféle léggyel. Látta, ahogyan felköt egy ilyen műlegyet, egy ilyen izét, kék volt meg csillogó, dobott kettőt azt megvolt a balin!
– Ez szerintem úgy hazugság, ahogy van! És hol vannak a halak?
– Azt mondta, hogy a srác visszaengedte mindegyiket! Látszott a svájci sapkáson, hogy maga sem igen hiszi, amit mond.
– Na, ez most már biztos, hogy nem igaz! Olyan hülye nincs, aki visszaenged három balint! Mondta a kockás inges, kortyolt egyet a fröccsből megint, lenézett a deszkapadlóra és meg is nyugodott.
Ekkor kaptam meg a presszóm műanyagpohárban. Kiléptem a tornácra, belenéztem a reggeli napfényben csillogó tótükörbe, aztán elindultam hazafelé.