Sokat hallottam már erről a pergetős vízként ismertebb, rendhagyó csatornáról. Mindig arról szóltak a híresztelések, hogy milyen nehezen legyezhető pálya ez, meg hogy a benne élő, elvadult pisztrángok mennyire erősek, fifikásak.
Régi vágyam teljesült tavasz végén, amikor NiNi révén, magam is tehettem egy próbát a “Kanál”-on.
A közeli Drávából, egy erőmű duzzasztójának tározóteréből bőven és folyamatosan szivárog át a víz a töltések alatt, a folyó természetes medrét alkotó sóderágyon. Ezt a fakadó vizet hivatott irányítottan levezetni az ásott csatorna. Néhány kilométeren át halad a tározó töltésével párhuzamosan, majd eltávolodik tőle, végül egy jókora vargabetűt leírva, az erőművet megkerülve, az alatt visszaömlik a Drávába. A víz a kavicságyban lehűl, télen-nyáron 10 °C körüli a hőmérséklete, és oxigéndús – ideális élettér a hegyi vizekre jellemző faunának.
A halakat szinte kizárólag pisztrángfélék képviselik. Főleg szivik, illetve akad néhány egészséges, piros pöttyös sebes is. Szokták telepíteni, de állítólag itt még a szivárványosok is leívnak, szaporodnak (?). Tény, hogy sok apró ivadék úszkál a parti kövek csendeseiben.
Érdekesség, hogy a hideg víz ellenére, NiNi régebben találkozott itt már pontyokkal is, BTomika meg valami kárászokat emlegetett. Lehetséges, hisz’ a tározóban előfordulnak ezek, de a csatornában – szerintem – , csak amolyan átutazó, “szellemhalak” lehettek. Legalábbis most egyáltalán nem ütköztünk velük.
Korántsem nagyhalas a peca, mivel a 150 kunás napijegy ellenében, (sajnos…) “kill” rendszerben működik a horgászat. Igaz, hogy csak műcsalival, és azon (/abban) egyetlen, szakáll nélküli horoggal megengedett a móka (a külső súlyozás nem tilos!), viszont két halat is agyoncsaphat, akinek arra van ingere (…), így a halak zöme mérethatár, azaz 30 cm közeli.
Célzott keresgélésükkel, és egy kis rafinériával, azért el lehet csípni néhány darabosabb, 40-50 centis példányt is. Ezeket hívja NiNi találóan, “medermedvék”-nek. Megtalálni őket könnyebb, mint megetetni. De, ha sikerül, nem mindennapi élménnyel gazdagodik a szerencsés, illetve az ügyeskezű legyes.
El kell ismernem, a hírek igaznak bizonyultak, valóban döbbenetesen erősek az itteni halak. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy még az arasznyi apróságokat sem lehet csak úgy könnyedén feltépni, #3-as cuccal. A nagyobbakat meg pláne nem. Megakasztásuk után úgy rohangálnak, meg ugrabugrálnak, hogy én ilyet, más szalmonidás vízen eddig még nem tapasztaltam! De NiNit is megfuttatta egyik-másik, csupaizom-raketta…
Már az előzetes infók is bőven elegek voltak ahhoz, hogy rákattanjak a dologra, így boldogan vállaltam be a MÁV fantasztikusan összeállított menetrendjének köszönhető megpróbáltatásokat, illetve a Hatvan környéki pályamunkák miatt vonatpótló autóbuszocskázással kalandossá tett, oda-vissza összesen majd egy teljes napot igénybe vevő tortúrát, hogy Pestre keveredve csatlakozhassak Németh Istvánhoz, aki volt olyan szíves, hogy meghívott és elvitt magával, a soron következő kirándulására.
További három és fél óra autózás után, Letenyén átléptük a horvát határt. Még néhány kilómétert magunk mögött hagytunk, majd a kötelező horgászpapírozást letudva, már a víz partján lestem, hogy gájdom hogyan szereli az ide való, helyi tapasztalataiból adódóan teljesen specifikussá alakított műlegyes-montázsát. Ezt most, „mentorom” hozzájárulásával, megpróbálom bemutatni.
A meghorgászott néhány százméternyi szakaszon trapézszelvényű, mély vizű (1,4-1,7 m) a csatorna, erős sodrású, de nem habos, csak enyhén fodrozódó a felszíne. Kristálytisztán átlátszó, így a mélysége ellenére simán lehetséges látott halakra nimfázni.
Napközben voltak ugyan szedések – centis, koromfekete sedge-ek rajzottak nagy számban, ezekből csipegettek a pisztrángok – , sőt fogtam is szárazozva, úgy féltucatnyi halat fél óra alatt, de mert csak az apraja emelkedett (25-28 centiig), hamar felhagytam a kísérletezgetéssel. Látszott, hogy itt nem ezt kell erőltetni.
A halak többsége, köztük a nagyobbak is, lent maradtak az akadós-zöldséges-sóderes mederfenéken. Amikor beálltunk a dobáshoz, rendre áthúzódtak a kb. 15-18 méter széles csatorna túlsó harmadába, a szemközti part rézsűjének lábához. Ott már megnyugodtak, és rövidesen eszegetni is kezdtek. De jobbra-balra, illetve fölfelé, max. néhány centit (vagy annyit sem…) voltak hajlandóak kimozdulni a kajáért. Nagyon precízen kivitelezett, teljes kontroll alatt tartott csalivezetést igényelt, hogy pont a hal orra elé keveredjen az imitáció.
Ehhez NiNi hosszú monofilos, külső súlyozott, egyszem mikronimfás technikát alkalmaz, már jó ideje. Mivel az erős felszíni áramlás csak elhúzná a vastag legyes zsinórt, azt nem is használja, egyszerűen feltekeri az orsóra. Végéhez 4-5 bothossznyi, fluosárga 16-os monofilt applikál, amihez 40 centis, kétszínű, szintén 16-os monó jelzőt köt. Ezt vízmélységnyi, átlátszó 14-es követi. Erre teszi az általa ólmozott, spéci forgót, amibe 60-80 centi 12-es tippetet erősít.
Az „S”-es méretű forgó az Aliról lett beszerezve. Légykötéshez használatos ólomhuzalt teker rá. Pillanatragasztóval és UV-s szmötyivel fixálja. Fontos, hogy ragacs ne kerüljön a forgó-részekbe, mert a kész portéka cudarul bepödri a tippetet, ha a végei nem tudnak szabadon mozogni!
Itteni legyei aprók, viszonylag egyszerűek. 16-18-as jighorgos, 2,4-2,8-as arany-, réz-, vagy éppen fekete tungifejes, UV narancs spotos fácánfarok, meg CDC galléros nimfák.
Igyekeztem utánozni a módszerét. A szerelés gyorsan ment, hiszen “házigazdám” előre elkészített, komplett előkékkel ajándékozott meg. Legyek tekintetében viszont nem engedtem a csábításnak, konokul csak sajátokkal vagyok hajlandó pecálni, ezért nem fogadtam el a jó szívvel felajánlott potyát. Nekem egy 16-os jiges, 2,8-as csillogófekete tungifejű, fekete cérnatestű, vékony szürke drótbordás perdigon adta a legtöbbet.
Amivel barátkoznom kellett, az a cucc dobása és a megfelelő prezentálás volt. Mint írtam föntebb, a legyes zsinór nem játszott, a monofilból húztunk le annyit, amivel elérhettük a kívánt távolságot. Majd a bothossznál rövidebb zászlóval, egy rollozó mozdulattal indítottuk el a dobást, 45°-ban fölfelé (vagy még följebb – a kiszemelt hal helyzetétől függően). A levegőben lévő miskulanciát egy belehúzással meggyorsítottuk, ezzel lőttük utána az előre lefejtett monofilt. A dobáshoz a súlyt – legyes zsinór híján – , az ólmos forgó adta. A dobás végén „tuck cast”-szerűen, a mono alá fordítottuk a nimfát. Erre azért volt szükség, mert ha nem így tettünk, ha feszesen kiterült a motyó, akkor a túlsó oldali sekélyben lévő apróságok egyből rácsimpaszkodtak a vízbe eső csalira. Nyilván nem ez volt a cél… Amint vizet ért a jól dobott nimfa, magasan tartott bottal megemelve – de még nem húzva (!), annyira tartottuk feszesen az összeállítást, hogy ne feküdjön laza zsinórrész a felszínen, ugyanakkor a nimfát mihamarabb le kellett “tolni” a fenékre. Miután ez megtörtént, úgy vezettük a botot, hogy együtt haladt a sodródó damillal és a fenéken kicsit lemaradva csetlő-botló nimfával.
Na ez, nem csak leírva volt bonyolult, erre rá kellett (volna) éreznem. Néha sikerült. Hogy éppén jól csináltam-e, azt abból tudtam, hogy rögtön megvolt a kinézett hal, ha megfelelő volt a csalivezetés. Természetesen, NiNi jóval többet, 3-4-szer annyit fogott meg, mint én, pedig én sem keveset taperoltam össze. Nem irigységből mondom, hanem mert jól megmutatja a legyes és legyes közti kontrasztot.
Sokat sétálva, meredek töltésoldalon ácsorogva, gazos partról, néhol fák lombjaival borított partszélből kellett dobni a szokatlan cuccot. Nem volt egyszerű, ám annál kimerítőbbnek bizonyult. A nap végén, kellemes fáradtságtól zombizva csak annyit nyilatkoztam – és ezt továbbra is fönntartom – , hogy igazi “küzdősport” az ilyen műlegyelés.
De a medermedvék miatt, ide visszamegy a magamfajta. Meg tanulni. Nimfázást. A tapasztaltabbtól. Meg, mert van egy sajátos hangulata ennek a mesterséges csatornának. Annak ellenére, hogy nem is igazi hegyi vízfolyásról van szó, egyes részei olyannyira természetesnek tűnnek, hogy könnyen feledi az idelátogató horgászember a hétköznap nyűgjeit.
És amikor végre a (monofil) zsinór túlsó végét cibálja a hőn áhított, már az sem számít semmit, ha majd a honi „szakértők” véleménye szerint, nem is volt az műlegyezés, ahogy horogra sikerült perdíteni a táncpartnert…
Aztán meg, hogy PERGETŐ HORGÁSZOK UTÁN, most majd esetleg néhány újabb magyar legyes is fölfedezi magának a Kanál-t?!
Szerintem csak hálásak lehetünk érte NiNi-nek, hogy megosztotta ezeket velünk…
Én mindenképpen!