Érdekes kihívással néztünk szembe július 2-án, szombaton. Ahogy a Bélapátfalván megrendezett Megyei Vadásznap szervezői írták:
„… a műlegyes horgászatot, mint nálunk még a horgászok között is különlegességnek számító műfajt egy látványos bemutatóval megmutatnánk a közönségnek.”
A MŰHOSZ zöme egy másik rendezvény, a Zagyva-Party lebonyolításával volt elfoglalva a hétvégén, ezért Csorbai Balázs megkérte Bajzát Zolit és engem, hogy ha ráérünk, oldjuk már meg mi a dolgot! Természetesen igent mondtunk.
A megbeszélt időben, 8:30-ra meg is érkeztünk a helyszínre, a bélapáti Cementgyári-tó partjára. De, mert az időjósok arra a napra 32 °C-ot ígértek (és ez alaposan be is jött nekik!), illetve, mivel a fővadász úrral folytatott előzetes egyeztetésekkor, még csak halvány utalás sem vonatkozott az öltözék kívánalmaira, ezért az évszaknak megfelelő, meglehetősen „könnyített” ruházat volt rajtunk, amivel viszont jócskán kirívtunk a tömegből. A zöld posztókabátokban és kalapokban, fehér- vagy khaki ingben, hosszú nadrágban és makkos cipőben feszítő (és már a korai órákban is jócskán izzadó… t. és nb.) vadász urak ezt látva, már nem erőltették a reggeli állófogadáson való megjelenésünket…
Kissé megütközve a nem túl lelkes fogadtatáson, átmentünk a tó túloldalára, ahol a Bélapátfalvai Cementgyár Horgász Egyesület, a vadásznap egyik programjaként, Gyermek Horgászversenyt bonyolított le. Itt már jóval otthonosabban mozogtunk. Kölcsönös bemutatkozások és némi reggeli vendéglátást követően, amint megtudták a jövetelünk célját, azonnal egy kis elő-bemutatóra biztattak! Gyorsan szereltünk hát, és dobtunk, dobást oktattunk, legyet kötöttünk. Hipp-hopp eltelt a verseny startjáig tartó szabad, mintegy háromnegyed óra.
A versenyen az apró partizánok igazán lelkesek voltak: 3 méteres spiccbotokkal kitartóan aprították a keszegnépet. A verseny végeztével az Egyesület szívélyesen meginvitált minket a főzőhelyükhöz és az asztalukhoz.
Ez úton is hálás köszönetünk érte!
Délután fél egytől kezdődtek a különböző bemutatók. Az egész napos mellőzésünk után, a porondra lépés előtt úgy húszon-egynéhány perccel, megkeresett a főszervező vadász úr. Megbeszéltük, hogy a felkonf a MŰHOSZ nevében említse a miénket, majd közölte, hogy a műlegyest az éppen kezdődő solymász bemutató után kell megtartani… Kicsit kapkodósan rámoltunk. Egy-egy összeszerelt 6-os botot vittünk magunkkal, továbbá egy telepakolt mellényt is. Kaptunk (ketten…) egy mikrofont, megtörtént a bemutatásunk, majd belevágtunk.
Beszéltünk halakról, halkíméletről, műfajról, dobásról, eszközökről, és a MŰHOSZ-ról. Zoli megemlítette, hogy a MŰHOSZ kezelésében lévő Eger-patakon jó eséllyel lehet alkalmazni is az itt bemutatottakat. Dobtunk szárazon, a színpad és a közönség ülőhelyei közötti füves területen. Amíg Zoli dobott, én meséltem arról, hogy mit csinál, és fordítva. Ugyan a kezdeti lámpaláznak és az eltervezett előadás-szerkezetnek nem tett jót, hogy a „felkonf néni és bácsi” újra meg újra megszakították a mondandónkat, a(z előre egyáltalán nem egyeztetett módon közbeszúrt vicceskedő) megjegyzéseikkel, de remélhetőleg jól vettük az akadályt. A közönség legalábbis tapssal honorálta az igyekezetünket a bemutató végén…
Levezetésül lementünk a tó partjára, és a tűző napon a vizet is csapkodtuk kicsit. A nézők mellet óvatosan suhogtatva, peca közben, egy órán át válaszolgattunk az érdeklők kérdéseire. Sajnos a bravúr, hogy a sztrímert kétszer is lekövető bő másfeles balint megcsípjük, nem sikerült. Mondjuk az már csodaszámba is ment volna a nyüzsgő partú, hőségtől tikkadt vízen.
Mielőtt végleg odasültünk volna, beláttuk, hogy csekély az esély a halfogásra, ezért emelt fővel, de angolosan távoztunk. Elpakoltuk a motyónkat és visszamentünk a Horgász Egyesület asztalához, ahol jófajta, hűs rozéfröccsel enyhíthettük a melegünket.
A nap végén elköszöntünk az asztaltársaságtól, és a tó partján átforrósodott kocsiba ülve, kissé vegyes-, de összességében inkább érdekes élményekkel gazdagodva, búcsút vettünk Bélapátfalvától.
(fotók: Bajzátné Anita)