Németh „Nini” István
Már az első edzésnap után kiderült, hogy pért fogni nem lesz egyszerű. Ilyen későn még sosem horgásztam a Sanon. Az általam ismert, favorizált helyek szinte üresek voltak és mindenhol pisztrángokba botlottam. Este Ádám említette, hogy ez az igazi kihívás: a pisztrángok közül kifogni a péreket. Ezen kicsit elgondolkodtam. Közülük szinte lehetetlen pért fogni, mert a kisebb pisztrángok mindenre rávetették magukat, szóval valami mást kell kitalálni. A legyeim közül az első két edzésnap után kizártam a kicsit vastagabbra kötött, lila, vagy pink hot spot-tal rendelkező nimfákat. Ez jó húzás volt, mert kezdett csökkenni a megakasztott-szákolt pisztrángok száma, de ez még kevés volt a boldogsághoz, mert az arány ettől még nem fordult meg! Na most jön a csel! Ugye azt mondta Ádám, hogy közülük kell kifogni! Mi van akkor, ha nem köztük vannak?
A 46-os (fotók: Németh István)
Az első forduló, Sziget: szerencsém volt a sorsolásnál, mert itt eltöltöttem majd egy teljes edzésnapot. Szereltem egy nimfás, és egy szárazlegyes botot. Itt két helyet tudtam, ahol biztosra mehettem. Az egyik egy gödör, a másik a bedőlt fák előtti húzósabb víz. A gödörből eddig ugyan szinte csak pisztrángot fogtam, a fák előtt szárazzal viszont jöttek a pérek! Elsőnek léptem a vízbe, próbáltam óvatosan megközelíteni a helyeket. Szilfai Csabi jött utánam, Őt is megkértem, hogy ne zavarja szét a pályát. Csabi igazi úriemberként viselkedett és lábujjhegen járt, így utólag is köszönöm szépen Neki ezt! Nimfával kezdtem a gödörnél. Az elképzelésem a következő volt: mivel abban biztos voltam, hogy a pisztrángok között nincs esélyem pért fogni, arra gondoltam, hogy mellettük, alattuk, vagy mögöttük kell keresni jó pért. Tehát ha a parthoz közelebbi részen pisztrángot fogtam, akkor a sodrás hozzám közelebb eső részét kezdtem vallatni.
Olvastam valahol az öt dobás szabályt. Ez arról szól, hogy ha megtaláltad azt a két nimfát, amelyikkel – figyelembe véve a sodrás erősségét – meg tudod horgászni a kellő mélységet, akkor maximum öt dobáson belül ki kell, hogy derüljön érdemes-e azt a részt tovább erőltetni! Az előttem levő pálya körülbelül tizenöt méter volt. Felosztottam három részre, és a parthoz közelebb eső, tehát tőlem távolabb levő részét kezdtem vallatni! Azt is elmondom, hogy miért: mert ugyan az íratlan szabály azt mondja, hogy először mindig a közelebbi részt horgásszuk, majd a távolabbit. De én már sejtettem-tudtam, hogy mire számíthatok: a parthoz közelebb pisztráng, hozzám közelebb pér! Gyorsan „lerohantam” a távolabbi pályát, öt méterenként öt dobással! Ötből háromszor pisztráng volt az eredmény! Tehát a cucc jó, a montázs működik, csak a helyet kell változtatni! Ezek után kezdtem el a valódi horgászatot! Nem akarom szaporítani a szót: a teóriám működött. A pálya „pihentetése” miatt horgásztam szárazzal is, de csak a pisztrángok gerjedtek rá, így ezt a metódust nem erőltettem. Csak a hozzám közelebb eső részeket forszíroztam, módszeresen, szinte centiméterre lehorgászva a szakaszokat. Az utolsó halam egy 46-os pér volt!
A pályák (fotó: Németh István)
A második forduló, Traktoros: Csabival arra gondoltunk, hogy az ismert részeket, már kizsigerelték, így inkább túrázunk egy kicsit és feljebb megyünk az első csorgóhoz. A traktorosnál nem horgásztam az edzés-napokon, de követtem a felállított taktikát: csak a nimfás botot erőltetem, tesztelés az öt dobással. Szó szerint kerestem a pisztrángokat. Meg is találtam őket az úgynevezett pisztrángos saroknál! Ennél a résznél még sosem horgásztam! Itt is volt egy kicsit mélyebb, kb. tíz méteres csatorna. Volt úgy, hogy egyszerre két halat fárasztottam. Ezen a szakaszon két pért fogtam, a pisztrángok alatt, a sodrás végénél-aljánál. Az idő kétharmad részét itt töltöttem el. A vége felé magamhoz vettem a parton hagyott szárazlegyes botot, és elkezdtem szárazozni. Csak pisztráng jött, így viszonylag hamar feladtam és visszamentem a pálya elejére. Móré Gyuri ezen a szakaszon horgászott végig, egy darab 40-es pért fogott. Láttam, hogy előtte szed a pér. A nimfás bot a bal kezemben, a szárazlegyes a jobb kezemben. Egy kézzel dobtam meg a szedést, és amíg átfutott az agyamon, „hogy ha megakasztom a halat hogyan fogom kivenni” gondolat, addigra a pért elkezdtem fárasztani! A szák összecsukva az oldalamon, a bal kezemben a nimfás bot! Két bot gyorsan a jobb kézbe, majd kis küzdelem után 27 centis pér a mérőedényben!
Még a felszerelésről egy pár szót: a nimfás cuccom egy 10,6 lábas, 3-as osztályú botból és egy könnyebb orsóból állt. A bot hosszánál kétszer hosszabb, zöld színű 0,16-os monofilt tekertem, ehhez kötöttem a 0,12- előkét, majd a 0,10-es tippetet. A nimfák: két darab, #16-os horogra kötött quillt használtam, 2,4 mm tungsten fejjel, az egyik copper a másik natúr színű volt. A száraz legyes felszerelés: 2,70-es #5-ös lágy bot, klasszikus 0,11-re vékonyodó előkével 0,10-es tipettel. A légy quill testű Shuttlecock volt 0,18-s horogra kötve.
Vankó „Muki” Balázs
Felszerelés: 4-es bot, wf zsinór és a hozzám ragasztott 8-9-es Catapult 🙂
Délelőtti szektorom: Erőmű (4)
Az erőműtől kb. 200 méterrel lejjebb startoltunk el, a nagy pool előtti füves laposon keresgéltem a halakat, hosszú nimfás technikát gyakorolva. Néhány kapást tudtam kicsikarni abból a vízalatti fűtengerből. Mivel a nehéz tüzérség is nálam volt, úgy döntöttem, hogy az idő második felét az erőmű alatti gödröknek szentelem. Nem egészen így történt, bő 20 perc sztrímerezés után eszembe jutott a „ha nem eszi a kicsit, tegyetek fel valami nagyot” mondat. A zsinórom végére egy testesebb Gammarust kötöttem sötét olív színben, bőven aláólmozva. Szinte a partról kezdtem el dobálni a nagyobb köveket, gödröket, térdig érő vizeket. Rövid időn belül sikerült az első halam szákba terelni, egy 36 centis pér személyében. Az erőműtől távolodva szedéseket kezdtem el látni a partról, főleg a sekély részeken. Szárazlégyre váltottam, és apró cdc legyekkel kezdtem szedegetni a táplálkozó halakat. A rengeteg méreten aluli pér és pisztráng között mérhető halam 2darab 27 centis pénzes volt.
Délutáni szektorom: Hoczewka felett (1)
Felszerelés: 4-es bot, wf zsinór és a hozzám ragasztott 8-9-es Catapult 🙂
A parkolás után bő 100 méteres séta következett, lehet picit több is. Gyönyörű, késő őszi környezetben keresgéltem a tökéletes helyet, Prókay Pityu barátommal. Megálltunk egy lassan folyó, feszített víz mellett ahol nem kicsi halak tizedelték a vízfelszínen úszó rovarokat. Ezt a helyet választottam, Pityu még feljebb foglalta el az állását. Nagyon óvatosan gázoltam a vízbe tyúk lépésben próbáltam dobótávba kerülni, hogy elérjem a jobb halakat. Nem volt egyszerű, sőt néha lehetetlen volt dobni a viharos szélben. A másik zavaró tényező a világos háttér volt, mintha tükörre dobáltam volna legyet. A vaktában szárazlégy úsztatgatása, meglepően jól adta a halat, fogtam néhány szép méretes példányt. Viszonylag gyorsan elértem a mellig érő vizet, ahol már volt értelme az erdő felé fordulva horgászni, így már tökéletesen láttam a legyem. Cserébe viszont a jéghideg víz nagyon gyorsan elvette a komfort érzetet, így a partra kényszerültem. Új taktikára volt szükségem, rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy a tőlem nem messze lévő bedőlt fák előtti gödröket megdobálom a nagy sztrímerrel, hátha akad bennük galóca. Megközelítettem a helyet akkor vettem észre, hogy az a bedőlt fa bizony egy hódvár. Nem mertem elgyalogolni felette, ki tudja, hogy ki őrzi. Maradtam a vár felett az egészen sekély vízben és mozdulatlanul vártam a jobb szedéseket amik egyre ritkábbak voltak. Tőlem 5-6 méterre lévő, víz alatti kő kupac mellől hatalmasat hörpölt egy nagyobb hal, legyemet megkentem és már repült is a jónak vélt helyre. Nem volt meg 6. dobásra 🙂 legalább 25-ször dobtam, mire sikerült megetetnem vele, 48 centis halat mértem. Elégedettnek éreztem magam. Fél óra lehetett hátra még a versenyből, mire kifésültem a legyem és megigazítottam a szárnyát, újabb remek szedés volt tőlem nem messze. Hasonlóan az előző halhoz sokat kellett rá várnom, mire a felkínált legyet hajlandó volt levenni, éreztem, hogy jó hal. Nagy harcos volt, még a túloldalról is felkapták rá a fejüket a kollégák, nem adta könnyen magát. Szákba terelés után 51 centit mutatott Gulybán Pisti mérőszalagja.
Köszönöm a Szervezést Köszönöm, hogy ott lehettem!
Muki 51-es pérje (fotó: Gulybán István)
Dénes „Adam” Ádám
Ahogy kiszállok az autóból, a novemberi reggel hidege rögtön átjár. Úgy érzem, a nedvesség szinte beszivárog a bőröm alá, miközben komor felhők menetelnek feltartóztathatatlanul az ólomszínű San fölött. Itt vagyunk újra. Két héttel később jöttünk, mint szoktunk, és ennek számos jele mutatkozik. Az ősz láthatóan jó nagy darabokat kiharapott már az erdőből és a folyó is inkább olvadt üvegre hasonlít, ahonnan elköltözött az élet. A sziget felső csücskénél kezdek. Apró nimfákkal, alkalomszerűen dobálok az előttem csordogáló térdes vízbe, mint aki nem is pért akar fogni, csak sétálni indult nyakig gumiruhába burkolva. Három-négy pérgyerek után feladom és átballagok a túloldali ág mélyebb vizéhez, ahol a foltokban növő zöld gaz között elterülő kavicsos teraszokon remek halakat szoktunk fogni. A szélvízben apró péreket szedegetek, beljebb, a halas helyeken viszont nincs semmi. Egy óra elteltével, már kissé tanácstalanul elbotorkálok a szemközti part fái alá, ahonnan perceken belül két jó pisztrángot húzok elő. Papírforma. A víz tehát él, de hol az ördögbe vannak a termetesebb pérek? Dacolva a bokámat jeges karmokként markolászó folyóval (a fenébe, miért is nem húztam fel még két zoknit), lejjebb húzódom a sziget alsó felénél megszaladó, térdes-combos vízhez. Új előkét kötök, összesen 3 méter hosszút, az utolsó másfél méter 12-es fluorokarbon, tizenöt centis oldalelőkével az alsó légytől hatvan-hetven centire. Ez elég jó kereső szerelék, húzósabb vízre optimális, de a lassúra is jó. Alulra 18-20-as méretű, ezüstfejű (2,3mm) mikronimfa kerül, 16-os jighorogra kötve, az oldalelőkére bronzfejű 20-as fekete, Baetis-szerű légy, 18-as horgon. Úgy dolgozom, ahogy ilyenkor szoktam: némi kerülővel leballagok a sodrós szakasz alá, majd lassan lépegetve dobálok 4-6 méter távolságba felfelé, szinte párhuzamosan a folyással. Ezzel a módszerrel légycseréket is beleértve egy harminc méteres szakaszt húsz-huszonöt perc alatt szépen át lehet fésülni. Nem csalódom, a nagy pérek nem vesztek el, csak lehúzódtak a gyorsabb vízbe. Fogok hat-nyolc jó halat, a légy sem nagyon számít, inkább a vezetés és a meghorgászott hely maga. Nimfára is, szárazra is jönnek, pedig nincs szedés. Érdekes, hogy a halak teljesen szigetszerűen helyezkednek el, asztalnyi foltokban több szép példány áll egymás mellett, majd hosszabb, üres szakaszok következnek. Arra gondolok, hogy ennek részben a gyorsan lehűlő víz lehet az oka, mintha átállnának a halak a kedvező mederszakaszokra ahelyett, hogy a rövid rajzás alatt a laposabb, nyugodt vízben szedegessenek. El is megy a nap, négy óra után már le kell venni a napszemüveget, ha látni szeretném, hova lépek.
Pénteken elmegyünk a Hoczewka torkolat fölé, ahol komoly derékbőséggel ellátott, vöröshasú pérhölgyeket szoktam fogni. Most is szedem a halat, minden méretben az aprajától egészen egy 48 centis matrónáig (az egyetlen, amit megmérek), aki rendesen megdolgoztat, ahogy ebben a mérettartományban ez lenni szokott. A hasonlattól elvigyorodom, mert egy ifjúkori barátom jut eszembe, aki annak idején komoly köröket futott a környék barkácsboltjaiban, hogy megfelelő csavarokat találjon rozoga franciaágyának egyben tartására, a meglehetősen széles hatásspektrummal megáldott kedvesével töltött délutánok után… A nagyobb pérek az egészen apró legyekre jönnek, de aztán megeszik a 12-es cseh nimfát is, bár erre jóval kevesebb a kapás. A szerelék az előző napihoz hasonló, de aztán feltámad a szél, úgyhogy rövidítek az előkén és 2.5 mm-es tunsten fejre váltok az alsó légy esetén. Amikor már harmadszor szedem le az előkét a sapkámról, végre megindul a vérkeringés a kreatív gondolkozást támogató agytekervényekben és behúzódom az erdő alá. Itt sokkal kellemesebb, de aztán rájövök, hogy minden bizonnyal a pisztrángok is utálják a szelet, mert fogom egyiket a másik után. Na ebből elég, irány a gőzölgő céklaleves a Gawrában…
A szombati verseny reggelére a szél eláll, és csodák-csodája, kisüt a nap. A csapat egyik felét elirányítom a traktoros szakasz tükrös, felső vizére, ahol szépen szedegetnek a pérek, én meg levonulok a sodrós vízhez nimfázni. Rá is fázok. Ahol éveken át mindig volt nagy pér bőven, ott csak pisztrángot és húszcentisnél kisebb péreket tudok fogni, függetlenül attól, hogy a parthoz közel, vagy a meder közepén próbálkozom. Ha vannak is komolyabb halak előttem, biztos nem hallottak az elmúlt két nap során fogósnak titulált legyeimről, mert egyet sem fogok, pedig majdnem két órán keresztül vallatom a vizet, nagy területet fésülve át. Végül több helyen belegyalogolok a meghorgászott gödrökbe, de nem, vagy alig látok csak menekülő halakat. Hát ez nagy taktikai KO, kreatív versenyzéshez illő hozzáállással. Az utolsó órában süvítő szélben karikásostorozok a felső, tükrös szakaszon, amely reggel óta sokat veszítetett a bájából – végül szárazléggyel egy mérhető halat is sikerül fogni az apróságok mellett. Bravo, hát ez a verseny elment. Nagy meglepetésként ér, hogy az egy halammal így is másodikként végzek a szektorban (traktorban).
Őszi San (fotó: Gulybán István)
A délutáni fordulóhoz levonulok a sorsolás szerint kijelölt sziget korábban meghorgászott, alsó szakaszára, a sodrós vízhez. Süt a nap és a szél is elállt, majdnem tökéletes a világ. Igen ám, de a sodrós szakaszról időközben eltűntek a pérek. Kint lennének a lapos mederben? Ott sincsenek. Végre fogok egy mérhető halat az egyik kisebb gödörben, apró, piros fenekű nimfával, de nem lelem a társait sehol. Mi a frászkarika van itt, polgártársak, hogyan lesz ebből népszámlálás (spis ludności)? Közben látok egy szedést vagy 70 méterre tőlem felfelé, a gyors szakasz feletti tükrös vízen és azt is látom, hogy termetes pér lehet az elkövető. Aztán csend, semmi mozgás a következő öt percben. Eszembe jut, hogy láttam már ilyet korábban többször. Hideg vízben, napsütésben sokszor a felúszó lárvákat – szedegetik a halak, és szinte alig van látható, vízfelszíni aktivitás. Megindulok felfelé, négyméteres előkével, két darab, 16-os horogra kötött 20-as léggyel. Folyással párhuzamosan, felfelé dobok, majd amikor a jó tíz méterre vízbe csobbant szerelék levitorlázik hozzám, engedem elhaladni, kis hurokkal a zsinórban. Így a legyek végig a folyással párhuzamosan sodródnak, abban a stílusban, amit a lengyel világbajnoktól, Piotr Koniecnitől láttunk évekkel ezelőtt. A második dobásra fogok egy 44-es pért a tükrös szakasz szélén található, alig csordogáló vízből. Aztán egy hasonlót akasztok, ami rögtön le is fordul, ahogy ráemelek. A következő tíz percben még három pér, egy 40 feletti, meg kettő éppen nem mérhető (ez sem gyakori párosítás). Varázsütésre elkezdődik a szedés, fogok is egy szép halat, kicsi, szürke testű cdc-vel, 0.08-as előkével, majd két húsz centi körüli rokon következik. Aztán vége is a napnak.
Este magam is meglepődök, hogy minden kálváriám ellenére bejövök harmadiknak, bár közel sem vagyok elégedett a teljesítményemmel. A peca ettől függetlenül jólesett, mint mindig. A San idén feladta a leckét, de így van ez jól: rég nem pecáznék már, ha mindent értenék, amire a halakkal kapcsolatban kíváncsi vagyok…