Írások

Sebzett sebeseink

Sebes pisztráng. A halak hiúza, mint egy mesebeli lény, egy legenda. A legtöbb horgász nem találkozik velük. Vajon ott vannak valahol még, a fák gyökerei között, elbújva, védve mindentől és mindenkitől, vagy talán már sehol sincsenek?! Találkozhatunk olyasvalakivel, aki látott már vad pisztrángot, vagy réges-rég hallott róla, hogy éltek patakokban? Azóta sokat változott a világ. Ők nem szocializálódtak úgy, mint az a halak többségének sikerült. Életterük, életmódjuk csupa-csupa rejtelem.

Vajon ott vannak valahol még?

Vajon ott vannak valahol még?

Nem volt hideg telünk, mégis sok időt töltöttem a fonóban, hogy mire illatozik az erdő, elég nimfa legyen nálam, mikor pisztrángra indulok. Volt időm maradék szakállas horgaimat simára borotválni, és a felszerelésemet nagy gonddal rendezgetni, hogyha eljő az idő, minden kézre álljon. Sokszor közben elméláztam, gondolataimban vizek rohantak, örvénylettek, sziklák, kövek és fák között, melyeknek átláthatatlan sötét medrében a hőn áhított halakat sejtettem. Úgy gondolom, ezekre a vizekre nehéz csali kell, amelyik hamar eléri a feneket, hiszen a jó halak igazán ott vannak elbújva a világ elől. Tízes, tizenkettes horogra arany vagy ezüst fejet kötök, majd egy vékony ólomhuzalt tekerek a tű szárára, amit utána rögzítek. Fácántoll szegmensekből farkat készítek a nimfának, majd sárgás-barnás nyúlszőr dubbingból alakítom ki a testét. Finom rézdrótból elkészítem a test bordázatát, a végén pedig, mielőtt elkötném, színes, csillámló zseníliából gallért adok neki.  Bár néha azon tűnődőm, vajon olyan mélységben, sötétben megcsillanhat-e egyáltalán?! De eddig még bevált hogyha kötök rá, tehát most sem csinálom másként.

Nimfák a fonóból

Nimfák a fonóból

Eljött a nap. Korán, álmosan indulok: nem tértem idején nyugovóra. Megállok reggeliért, majd egy forró kávé mellett kezdek ráérezni a szabadság ízére. Az utazás, legyen az hosszabb vagy rövidebb, még jobban segít a ráhangolódásra. Hallgatom a rádiót, eltűnődőm a sok mellettem rohanó autón, a siető embereken, vajon ők gondolnak-e rám, és tudják-e hová indulok?! Ha tudnák, biztosan elkísérnének, mert én most pisztrángozni megyek, az oly sebezhető és tünékeny, maroknyi patakjaink egyikére.

Leparkolom az autót az árnyékban, felveszem a combcsizmát, elég lesz most, nem kell a melles. Nem szeretnék gázolva horgászni, amennyire csak lehet, minimálisan zavarnám a vizet.  A szikrázó napsütés elől menedéket keresve a fák alatt szedelőzködöm össze. Majd egész délelőtt nem is horgászom, gyönyörködöm az erdőben, rovarokban, és küszködöm a sűrű növényzettel.  Szépen lassan mérem fel a lehetőségeket. Elérek egy keskenyebb szakaszhoz, hol egész hosszan elszórva, nagyobb kövek pihennek a mederben. A mögöttük húzódó, megtörő, majd lassan tovább örvénylő víz néhol méternél is mélyebb. A véggyűrű mögé húzom a legyezőzsinórt, bothossznyi előkét hagyok kint, a tippetre felcsomózom az egyik súlyozott, aranyszemes nimfát. Egy alacsonyabb bokor takarásából egy nagy kő mögé ejtem be a csalit, mellyel hamar elérem a gödör fenekét. Apró emelésekkel és a lassan tovább haladó víz erejének a segítségével tapogatom át a mélyedést. A végére érve finoman kiemelem a nimfát, és az egész leúsztatást elölről kezdem. Mikor sokadszorra a gödör végére érek és emelés közben picit megtartom, belekap a sodrás és lassan a felszín felé húzza legyemet, egy sötét színezetű hal árnyát látom visszamerülni a csali mögött.  Ismét úsztatás, emelgetés követi egymást, aztán egyszer csak egy erős rántással válaszol valami a gödör aljáról. Megfeszítem a botot, a hal kirohan a sodrásba és feljebb szalad a patakban, majd megáll, mozdulatlan. Ha nem tudnám, hogy megvan, azt is hihetném, hogy elakadtam, oly rezzenéstelen.Mint egy béka, úgy ugrom ki a bokor mögül a patak szélére, majd a hal mögé gázolok. Lecsatolom a hálót a hátamról, megvizezem, majd óvatosan emelek a boton, hogy kimozdítsam helyéről, feleletképpen villámgyorsan megfordul majd elsiklik mellettem a vízben. Amennyire tudom lekövetem, még egy kevés zsinórt is adnom kell neki, majd újra megáll lentebb a sodorban. Kimászom a partra, eközben  feszesen tartom a zsinórt, majd mikor aláérek, újra a patakba lépek. Finoman a botspiccből fárasztom, érzem ahogy gyengül, oldalra dől, majd felém indul. Már vártam rá, szépen a szákba terelem. Egy különleges színezetű sebes  piheg előttem. Az egészen sötét hát barnába fordul a hal oldalán,és aranyosba a hasa felé haladva, oldalán a sötét színbe olvadó fekete foltokkal, melyek körül fehér udvar világít, de csak egy két mélyvörös pöttyel tarkítva.

Egy alacsonyabb bokor takarásából

Egy alacsonyabb bokor takarásából

Nem nyelte mélyen, könnyen kiakasztom a szakáll nélküli horgot. Még egy pár pislantás erejéig tartom a vízben, de bőven akad még benne annyi, hogy tovább ússzon. A délutánt ezen a szakaszon töltöm el, sok hasonló kő van még. Előttem úgy huszonöt méterre a patak egy éles jobbkanyart ír le.  A forduló előtt a víz lassabb, a meder szélesebb, amit fentről árnyékot, védelmet nyújtó fák ölelnek. Köztük és a víztükör között, mint valami apró tündérek csillannak meg a rajzó rovarok. Némelyik el-elrugaszkodik a felszínről, míg a többiek biztató táncukkal várják már őket a levegőben. Eközben tovább vallatom a gödröket, egy koppintás után egy kisebbet szalasztok el, majd hirtelen loccsanás töri meg a békét.  A hang irányába fordítom fejem, lentebb a fák alatt volt egy szedés. Még látom a lassan eltűnő, de árulkodó vízgyűrűket a helyén.  Érzem, ahogy érzékszerveim kiélesednek, a víz halk csobogása felerősödni hallatszik, hűs avar illata száll felém az erdő irányából, szemeimet a kanyar vizére meresztem.  Csendben közelítek, próbálok puhán lépni és közben lassan szárazlegyet kötök fel. Apró rántásokkal helyére húzom a csomót, elcsípem a végét. Jól van. Közelebb már nem mehetek. A fák ágai alacsonyan lógnak, nem tudok lengetni, talán a víztükörrel párhuzamosan oldalról csak. Egy esélyem van, ha fent akadok valahol, elijesztem a halat. Fejtek le egy kevés zsinórt magam elé, hátralendítés, majd előre lágyan lövöm ki, amennyire csak bírom. Jó két méterrel a szedés előtt ér vizet a legyem. Adnék még neki zsinórt, hogy messzebbre érjek vele, de egy újabb vízgyűrű  kíséretében eltűnik a csali. A zsinór után kapok, a halat már érzem a végén, amely a padmaly alá rohan. Közeledek felé, de túl sok ág akadályoz felülről, nem tudok botból dolgozni, reménykedem hogy jól akadt, talán nem fogom elveszíteni. Szerencsémre, mivel itt lassabb a sodrás, nagyobb kontroll alatt tudom tartani az eseményeket. Pár kisebb kirohanás, aztán szépen megszákolom.

Egy gyors portré

Egy gyors portré

Ez sem nyelte el szerencsére.  Miközben elengedem, ismételten megállapítom, nálam megnyerte a szépségversenyt, mert nincs szebb hal nálunk, mint a patakok párduca.

A patakok párduca

A patakok párduca

Hazafelé tartok. Elégedetten, nyugodtan hallgatom a híreket a rádióban. Lemenőben a nap, bíborban játszik a horizont. Otthon vacsorával várnak, nem sietek, élvezem a pillanatot. Mintha egy álom lett volna ez a nap, de nem, ez nem az volt. Nagyon is valódi és tünékeny világ ez, ahol én jártam. És hogyha csak pár ember van, ki nálam rosszabb szándékkal érkezik ide, a jövőben tényleg már csak álom marad!