Június elsejére váltott a naptár, amire én már nagyon vártam, hogy hivatalosan is véget érjen a fejes domolykó tilalma, és legyes botot a kézbe véve újra végigjárjam a Sió csatorna partját. A téli bőséges vízeresztés hatására, miután visszafogták a siófoki zsilipet, idén alaposan megváltoztak az erőviszonyok a víz alatt. Rengeteg hal volt a vízben, változatosan elosztva a különböző szakaszokon. A felső szakaszon hatalmas csukafogásokról szóltak a helyi erőktől szájról szájra terjedő történetek, a zsilipnél napi szinten fogták a süllőt, a kövest és a szebbnél szebb sügéreket. Hatalmas pontyok is kerültek a vízbe a Balatonon keresztül, melyek túlélve az angolnacsapdát, lassan magukhoz térve vették birtokukba a Siót. Korábbi sétáimon megszámlálhatatlan dévérkeszeg és bodorka hadseregek várták az ívást a városon végighúzódó szakaszon, a hídról azt rendszeresen fényképező laikusok döbbenetére. De a szegények pisztrángját nem láttam sehol. Talán még nem értek ide, s lentebb foglalatoskodnak még az ívással – gondoltam magamban. Autóba ültem hát, és egy néhány kilométerre lévő sekély, kavicsos, gyors rész felé vettem az irányt. Negyedóra zötykölődés után parkoltam le a már megszokott helyen, a combos felvétele és a légy felkötése után lassan, halkan közelítettem meg a magas part szélét. Mikor már kiláttam a fedezék mögül, lélegzetelállító látvány fogadott. A kristálytiszta vízben domolykók ezrei úsztak, játszottak a sodrásban egymással, ki-ki a méretének megfelelő mélyedést elfoglalva a mederben. A rengeteg agresszív kis siheder közt tanultabb példányok is láthatóak voltak, melyek nem könnyű horogra csalására már sok furfangos tervet kiötöltem. Sajnos ez a hallal gazdagon megtöltött szakasz egy viszonylag forgalmas helyen volt, én pedig nem szerettem volna sorozatos fárasztásukkal felhívni a figyelmet az amúgy is látható óriási haltömegre. Pár perces séta után egy nyugodtabb részen, átkecmeregve a nádason, bár ezzel sajnos pár halat megriasztva, de a vízbe léptem. Itt már vegyesen volt iszapos és kavicsos az alja, a hosszú kanyar külső íve néhol a comb s a derék határig ért. A túlparton viszont egy jóval sekélyebb kavicspad néhol szárazra érve kísérte az ívet, s a víz felől számomra védelmet nyújtó sással és más parti növényekkel áldott meg erre a pár órára. A vegyes fajokból álló vegetáció rengeteg rovarnak ad otthont, melyek egy része táplálékot ad a vízfelszínről oly gyakran táplálkozó domolykóknak. Az ilyenkor repdeső bibió legyeket, és nagyobb szárnyas hangyákat imitálva ma egy fekete színű viszonylag apró léggyel kívántam végighorgászni ezt a kis itt töltött időt.

A kissé opálosnak ható víz miatt 14-es méretű, szakáll nélküli horogra kötöttem a szinte teljesen feketének ható utánzatokat. A potrohot egy nagyon sötét olajzöld szálból csavartam megfelelőre, s a korábban a parton gyűjtött vadkacsa tollakból erősítettem rájuk egy kis szárnyacskát. A tavalyi horgászatokon leamortizált,  vékonyodó monofil legyezőelőkéket sem dobtam ki, ezek vastagabbik végéből, két-hárommilliméteres szakaszokat vágtam, majd a két végüket öngyújtóval megolvasztva apró szemeket adtam a csaliknak. A legyezőzsinór végére tizenhatosra vékonyodó került, melyhez egy titánkarikával toldottam hozzá az ugyanilyen vastagságú  fluorokarbon tippetet. Lassan haladtam, ahogy mélyült a külső ív, igyekezetem a felszín alá látni minél messzebb tekintgetve, nehogy jöttömre gyanút fogjanak kitanult célpontjaim.

Néhol az előttem vízbe csobbanó és fejvesztve menekülő teknőcök nehezítették a dolgomat, néhol pedig a szárnyra kelő kígyónyakú gémek vízre vetődő árnyékától elevenedett meg ijedten a felszín. Itt már lassabban áramlik a víz, mint fentebb, nem is olyan átlátszó, de a halak jelenlétét néhol már messziről mutatja a farkuk lassú és folyamatos mozgása. Jó huszonöt méterre loccsanás verte szét a felszínt, s egy cikázó szitakötőt követő tolóhullám árulta el az első bandát. Tettem még pár lépést előre, majd óvatosan lefejtettem egy kevéske zsinórt magam elé a sás tetejére, és még egyszer megnéztem magamnak a csapatot. Az erős napsütésben, talán huszonöt centis vízben a kavicsos felett napoztak, ha jól saccoltam innen, a nagyja harminc fölött volt. A lendítésektől kicsit kimozdultak a helyükről, de a toccsanós vízre érést követően hamar előtört belőlük az irigység, és már húztam is az első halamat. Puha szájuk miatt óvatosan bánok velük a fárasztás pillanataiban amennyire csak engedik, és természetesen szakáll nélküli horog is dukál a jófejség mellé. Néhány rokona partig kísérte, s értetlen figyelemmel követte a még mindig vadul védekező, horgon lévő domolykót.

Majd mikor fél lábbal a vízbe léptem tisztult le számukra is a történet, honnan is fúj a szél valójában. Óvatosan tarkón ragadtam a halat, a botot a hónom alá csapva megszabadítottam a tűtől, és visszaengedtem a vízbe. Az előzőleg látott csapatnak valószínűleg leesett a tantusz, mert a sekély kövezésen hűlt helyük sem volt már, így hát újra nyakamba vettem a lábam. Jani, aki néha engem, de legtöbbször a felsőnyéki halakat tanítja horgászni, az ilyen külső ívek mellett sosem megy el jó hal nélkül. Inkább én is úgy döntök, hogy egy keveset lapulva megállok, s hozzá hasonlóan veszem célba a túlpart bokrait. Első csattintásra mozdul is egy árny, lassan közeledik, de vesztemre belemozdítok a tehetetlenül sodródó légybe, amire válaszul otthagyja azt az a valami. Újabb dobások következnek, miközben szépen haladok lefelé a folyással a takarásban, aztán megint egy hangosabb szedés felé irányul a figyelmem.  Lőtávon belül helyezkedem, de nem látok semmit sem. A túlparton némi hínár lengedezik a sodrással. Szép mélyedés húzódik előttem, úgy döntök, fentről kezdve fogom meghorgászni, nehogy a helyváltoztatásom neszei megzavarják őket. Körülbelül negyvenöt fokos szögben célzom meg a túlpartot, amilyen távolról csak tudok, rádobok oda, ahol végződik a hínár és kezdődik a mélység. Szépen, puhán ér vizet, majd indul vele együtt a legyem, s egy öregebb fejes komótosan emelkedve a semmiből megközelíti, majd szépen elnyeli azt. Szívem a torkomban érzem, gyors bevágással válaszolok, mire ő kéri a kezemben a maradék zsinórt. Jó hal ez érzem, de innen még sok dolgot elronthat a véletlen is, meg én is, így hát nyugodtam követem a bottal, had fáradjon. Ahogy közeledik úgy csévélem az orsóra a felesleges zsinórt, nehogy elakadjak valamiben vele. Mikor előttem úszik el kicsit megriad, de a jól beállított fékkel szépen tartom a kapcsolatot vele. Még pár kör, aztán érzem, hogy lassan szákgyanús a helyzet, és a vízbe lépek mellé, majd szépen alátolom a hálót, és a partig viszem. Gyönyörű állat, hatalmas feje van, szép és egészséges.

Pár nehézkesen készített fotó után a szákkal együtt sétálok be vele a majdnem comb fölé érő vízbe, majd mikor már tovább nem mehetek nyitom meg előtte a szabadság útját. Aznap ő volt az aki megkoronázta nekem a napomat, de itthon a Sión minden nap egy újabb találkozás valamelyik gyönyörűséggel.

Egy csatorna ez, hangzik kissé taszítóan szennyesen fülemben, amikor meghallom. A Sió csatorna. De a városból kiérve, ahol nem vagyunk ott nap mint nap mi emberek, hogy folyamatosan megzavarjuk, és azután lassan tönkre tegyük az ott élők nyugodt napjait, ezt a csatornát is birtokba veszi a természet. Vagyis talán igazából csak visszafoglalja azt. Kíváncsian, tisztelettel szemlélődve járva a partot, megmutatja azon arcát, amelyhez nem szükségeltetik az ember, hogy tökéletesebb legyen, melyet nem mi alkotunk, hanem a természet maga.