Nem is tudom mióta már hogy eresztik itthon a Sió csatornát, információim szerint már vagy három Velencei-tónak megfelelő vízmennyiség hagyta el a siófoki zsilipen keresztül a Balatont. Az örvénylő és nagy erejével mindent magával ragadó áramlatok az őszi domolykós legyes szándékaimat már csírájában elfojtották. Pergetőbotom társaságában pedig, amikor a jobb sügerek elkerültek, egyre inkább csak a műlegyes horgászat után sóvárogtam. Nap napot követett, s egy haltalan délelőtti kiruccanásból hazatérvén a megszokott forgatókönyv szerint ebédeltem meg, utána pedig leültem a számítógép elé.

Személyesen nem ismertem Pittit, a többieket meg még pláne nem. Egy villámkirándulásról tértek éppen haza a felvidékről, és ennek a túrának a képeiben gyönyörködtem éppen, amikor vérszemet kaptam. Hamar sikerült is felvennem velük a kapcsolatot, és szerencsére nemsokára ki is tűztük egy közös horgászat időpontját. Elérkezett a várva várt nap, és bár csak pár órát sikerült aludnom, már hajnali háromkor sétáltam le az autómhoz. Sajnos ekkor vettem csak észre, hogy előző nap rajtahagytam a világítást, ami csontig merítette az akkumulátort. Néhány hiábavaló próbálkozás után bicajra pattantam, és a munkahelyemre száguldottam, ahol megtaláltam a rajtam kívül a környéken lévő egyetlen embert, aki még nem aludt: Dezsőt az éjszakai portást. Ketten visszaérvén az autómhoz nem egészen egy percbe telt, és betoltuk a kocsit, és végre el tudtam indulni. Nagyon sűrű, majdnem átláthatatlan köd kísért végig, de úgy éreztem, semmi sincs, ami ma megállíthat és hazaparancsolhat engem. Hét óra magasságában már Salgótarjánban voltam megreggelizve és megkávézva a megbeszélt helyen, és vártam a többieket. Nemsoká megérkezett a trió, én pedig átköltöztem az ő járművükbe, és észak felé vettük az irányt. Taki ült a volánnál, mellette Pitti kicsit még fáradtan, Tomi pedig hátul mellettem. Összeszokott kis csapat ők, nem először mentek végig ezen az úton, ami nekem eleinte még kissé idegen volt, de a vidék, ahol haladtunk és a hegyekből leszaladó ismeretlen patakok látványa lassan oldani kezdték bennem a kezdeti feszültségeket. Útközben elrendeztük a horgászathoz szükséges papírokat, és egyre csak közeledtünk az úti célunk, Breznóbánya felé. Nem egészen másfél órába telt mire megérkeztünk, átszellemülve és reményekkel tele nyújtózkodtam egyet az autóból kiszállva, és szívtam magamba a friss levegőt.

Tipikus haltartó a Garam felső részén

Tipikus haltartó a Garam felső részén

Taki szerint a víz hőmérséklete körülbelül tíz fok lehetett, és ennek megfelelően öltöztünk fel a feladathoz, majd utána Tomi röviden elmondta nekem, hogy mit kell tudnom az első péres horgászatomon ahhoz, hogy közelebb legyek a megoldáshoz. Tizenhatos tippetemre egy titánkarikával egy harminc centi tízes zsinór került,majd egy tizennyolcas méretű cdc szárazlegyet kötöttem a végére. Miután befejeztük a készülődést, Pitti indult meg leggyorsabban a folyó felé, én pedig Tomi és Taki jókívánságaival felvértezve megszaporáztam a lépteimet, és hamar felzárkóztam mögé, nem sokkal később pedig együtt léptünk a vízbe. Ő apró súlyozott nimfával kezdett horgászni mellettem, nem telt el sok idő, máris egy jó huszonöt centis halat tartott a sodrásban.

Húsos, csontiszerű nimfák

Húsos, csontiszerű nimfák

Hamar szákolás követte, majd megcsodálhattam a kezében ezt a hihetetlenül kecses, ugyanakkor mégis erős állatot. A történteken felbuzdulva magam is egy apró nimfára cseréltem, majd egy fentebb húzódó medencét kezdtem vallatni, ahol rövidesen sikerült megfognom az első péremet. Hasonló forma lehetett, mint a szomszédomé, szép és egészséges hal. Kezembe véve ami talán először feltűnt rajta, hogy a sügérhez és a süllőhöz hasonlóan a pérnek is erősen ülő pikkelyei vannak, és tapintása is hasonlóan érdes. Csodáltam még egy ideig, majd néhány fénykép után visszaadtam a Garamnak.

Klasszikus aranyfejes

Klasszikus aranyfejes

Első pérjeim egyike

Első pérjeim egyike

Az alapkoncepció szerint felfelé haladva a folyón és kissé oldalról megközelítve fogjuk meghorgászni a haltartó helyeket. Elég egyenletesen erős sodrású itt a víz a meder teljes szélességében, néhol nagyobb kövekkel, amelyek környékén a változatosan áramló és lassuló víz halakat rejthet, valamint kisebb nagyobb medencékkel tarkítva, ezek szintúgy adhatnak nekünk a pérekből. Nimfázás közben folyamatosan figyeltük a mozgásokat, ha esetleg valahol szedést látunk, akkor szárazlégyre válthassunk. Nehéz volt figyelnem a rovarokat, mert nagyon apró kérészek repkedtek csak elvétve a víz fölött, és ehhez mérve kevés volt felszínről táplálkozó hal is, engem pedig közben elragadott az ismeretlen víz varázsa, és a felfedezés öröme.

Apró, rozsdaszínű imágó

Apró, rozsdaszínű imágó

Kimásztam a partra és felfelé indultam a folyón, újabb és újabb helyeket keresve azon. Pár perces séta után olyan részre értem, ahol a túlparton egy patak torkollott a Garamba, s a két víz találkozásánál több nagyobbacska szikla nyugodott a habok között. Ezekkel egy vonalban és egy picit fölöttük tudtam a vízbe gázolni, majd a hozzám legközelebb eső kő mögé ejtettem a legyet, és amennyire a kinyújtott karom és a bot hossza engedte azt, kísértem le a langó végéig. Második leúsztatásra akasztottam egy az előzőnél valamivel nagyobbat. Az oldalán hosszanti sávok futottak végig, kevés apró fekete pettyel tarkítva, és a farka előtt volt valami mély vöröses csillogás benne. Az arcomhoz emeltem, és kerestem azt kakukkfűhöz hasonló illatot, amit állítólag finoman árasztanak magukból ezek a halak.

Második leúsztatásra

Második leúsztatásra

Valóban éreztem valamit hasonlót, amely keveredett a gyors víz hűvös illatával, és a part menti őszi fák korhadt szagával. Leengedtem a kezemet a vízbe, de a hal az oldalára dőlt utána pedig lassan a hátára fordult. Utána nyúltam, kézbe vettem, és addig tartottam a sodrásban, amíg pár másodperc múlva új erőre kapott majd lassan elúszott. Fellélegeztem, aztán kimásztam a partra, és felhívtam Tomit, hogy meddig szól az engedélyünk mert eléggé messze elkalandoztam, és nem akartam kellemetlen helyzetbe bonyolódni a helyi halőrökkel. Szerencsére megnyugtatott, hogy még vagy három településnyire innen van a revír vége, de lassan indulhatok is vissza az autóhoz, mert egy kicsit fentebb is megpróbálkozunk. A másik helyszín is gyönyörű volt, csak úgy, mint az előzőek. A túlpart viszont talán nem volt annyira távol mint a korábban horgászott szakaszon. A sodrást is erősebbnek éreztem, és a víz  is pár arasszal mélyebbnek tűnt.

Ígéretes folyószakasz

Ígéretes folyószakasz

Tomi felfelé indult el, a többiek a híd után próbálkoztak, én pedig közvetlenül a híd környékén horgásztam. Ahogy a megfelelő helyet kerestem, egy a part melletti lassabban áramló sekély szakaszon rengeteg apró halat fedeztem fel. Ettől nem messze kezdtem a leúsztatásokat aztán fogtam is egyet az utánpótlásból, amit egy újabb huszonöt harminc centi körüli követett. Közben haladtam felfelé néhol bukdácsolva a parton fekvő ágak és kövek között, és lassan utolértem Tomit, aki egy gyönyörű zöldes árnyalatú, mélyebb, lassabb szakaszon szárazozott. Leültem mögötte a parton, és eltűnődtem. Belőlem, amikor ismeretlen vízen vagyok, sokszor eleinte hiányzik ez. Ez a higgadt egyszerűség, amivel ő módszeresen tud itt horgászni. Kérdezhetné egy kívülálló bámészkodó: mit várunk mi itt pár óra vízben állástól, távol mindentől, mindenkitől? Azt hihetik talán, hogy egyszerűen csak a halakat, pedig sokkal többet kapunk mi legyezőhorgászok ilyenkor. Úgy gondolom ezt az impressziót csak az érti meg igazán, aki vetette már meg a lábát a folyóban a talpa alól továbbgörgő kövek között, miközben a tenyere a hideg vízfelszínt érte. Kikapcsolni mindent, és lépni még egyet előre a veszélyesen morajló ismeretlenbe, majd lendíteni egyet a bottal.

A jövő generáció

A jövő generáció

Lassan visszaballagtunk az autóhoz, és a nap záró helyszínére érkeztünk. Itt Pitti egy két nimfás végszereléken való dupla péres formációval tett pontot a nap végére. Lassan ránk esteledett. Hosszú ideig tartó átvedlés és elpakolódás után hazafelé vettük az irányt. Az úton mindenki megvacsorázott az autóban, Pitti elbóbiskolt az anyósülésen, Taki  pedig régi idők legyes horgászatairól kezdett mesélni. Így telt el hát a kanyargós hazaút a felvidéken. Nemsokára átléptük a határt és visszaérkeztünk a Salgótarjánban parkoló autómhoz. Búcsút vettünk egymástól, és egy jövőbeni hasonló közös nap ígéretével indultam el a majd három órás, lakhelyem felé vezető úton.

Ezúton is szeretném megköszönni az élményeimet nekik.